Adriana nemzetközileg is ismert szlovák operaénekes, Matej a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatója. Egyikük a hangjával bűvöli el a közönséget, másikukat annak idején a klarinét ejtette rabul. Adriana nehezen viseli a kötöttségeket, Matejt viszont nem véletlenül becézik Vonalzónak, az élet minden területén szereti a rendet. Mindketten éltek külföldön, így van öszszehasonlítási alapjuk, amikor azt állítják, a szlovák közönség a leglelkesebbek közé tartozik. Adriana Kučerová és Matej Drlička exkluzív interjút adott a Drive magazinnak.

Mindketten éveket töltöttek külföldön, és nagy utazók hírében állnak. Mi volt az eddigi legkülönlegesebb élményük?

Adriana Kučerová: Amikor huzamosabb ideig Párizsban énekeltem, hétvégente hazajártam. Három egymást követő héten azonban lekéstem a Bécsből Párizsba közlekedő repülőjáratot. Harmadszorra elsírtam magam, mert új repjegyet kellett vennem, ráadásul a próbáról is lekéstem.

Matej Drlička: Nekem is volt egy Párizszsal kapcsolatos különös esetem. Az ottani operában dolgoztam, amikor felmondott a szállásadóm, így nem volt hol aludnom. A közeli bisztróban összefutottam egy ismert színésznővel. Beszédbe elegyedtünk, elmondta, hogy a volt férje Amerikában forgat, így a lakása üres. Felhívta, ő pedig beleegyezett abba, hogy nála aludjak. A lakásban levő fotókból vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az ingatlan Franciaország egyik legnépszerűbb színészéé, Mathieu Amaric-é. Több éjszakát tölthettem ott, aztán a lábtörlő alá rejtve a bejárati kulcsot elmentem. Sem előtte, sem később nem találkoztunk soha.

Nyaralásáról általában mindenki hoz magával apróbb emléktárgyat, hűtőmágnest, poharat vagy akár művészeti alkotást. Így van ez Önökkel is?

A. K.: Hűtőmágneseket gyűjtünk, lehetőleg minél extrémebbeket és maximálisan giccseseket. Japánból például egy-egy műanyag croissant-t és fánkot hoztunk. Ezeken túlmenően az adott országra jellemző dolgokat szoktunk venni, helyi művészektől, valamit, aminek értéke van.

M. D.: Igyekszünk felfedezni a helyi gasztronómia fogásait, az extrém ételeket azonban kerüljük, biztos nem fogunk például rántott pókot enni. Tengerparti nyaralásainkról szoktunk hozni emlékbe egy kis homokot. Egész szép kis gyűjteményünk van a világ különböző pontjairól származó, kis üvegedényekben tárolt homokból.

Melyik ország konyhája áll a legközelebb önökhöz?

M. D.: Egyértelműen az olasz és a thai. Az olasz gasztronómia az egyszerűségében nagyszerű.

A. K.: A thai konyha is kiváló, de egy argentin steak és egy malbec szőlőfajtából készített vörösbor kettősénél nincs finomabb.

Komoly hazai és külföldi tapasztalattal a hátuk mögött milyennek érzik a szlovák közönséget összevetve más országok nézőivel?

A. K.: Kollégáim és a magam számára felelősségünk tudatában mindig kemény feladatot jelent egy-egy hazai közönség előtti szereplés. Bár külföldön felszabadultabb vagyok, a szlovák nézők lelkesedése magával ragadó.

M. D.: Szlovákiában igen gyakori, hogy a koncertek vagy más előadások végén állva tapsol a közönség. A standing ovation külföldön messze nem megszokott. Például Olaszországban a nézők az egész előadás alatt hangot adnak elégedettségüknek vagy elégedetlenségüknek, az állva ünneplés azonban még ott is ritkának számít.

Hogyan fejezi ki nemtetszését a közönség egy operában?

A. K.: A nézők kiabálnak, zajonganak. Kellemetlen, ha ilyen visszacsatolás érkezik a nézőtérről. Velem még nem történt ilyen, de emlékszem egy, a La Scalában tartott bemutatóra, melyen a közönség kifütyülte a rendezőt.

M. D.: Olaszországban, az opera szülőhazájában, igazi fanatikusok élnek, lelkesedésben nem maradnak el a focidrukkerektől, annyi csak a különbség, hogy öltönyt viselnek.

A művészeket az emberek gyakran egy bohém világutazónak képzelik, akik minden reggel más-más városban ébrednek, és habzsolják az életet. Mennyire áll ez távol a valóságtól?

Egy korábbi interjúban elmondta, igyekszik már fiatalon megismertetni a fiaival a művészeteket, hogy felnőttként adott esetben legyen mihez nyúlniuk. Ez mit takar pontosan?

A. K.: A fiúkat kiskoruk óta igyekszünk a művészetek – és persze az utazás – szeretetére nevelni. Az idősebbik, Jonáško gitárra és csellóra járt, és a zongorához is gyakran odaül. A fiatalabbik, Ninko a gitáron kívül ugyancsak zongorázik. Emellett mindketten szeretnek rajzolni is.

M. D.: Ninkónak szép hangja van, jól énekel. A srácokkal múzeumba, galériába is járunk, gyakran bejönnek hozzánk a színházba, de más színházakban is megfordulnak.

És ha mégis inkább műszaki pályát választanak?

M. D.: Akkor is örülni fogunk. A szülőnek figyelnie kellene arra, mihez van tehetsége a gyereknek, hogy ne saját elképzeléseit próbálja megvalósítani bennük. Igyekszünk sokféle szakkörre járatni a fiúkat, hogy érdeklődésüknek megfelelő elfoglaltságot válasszanak.

Önök nemcsak hivatásos előadóművészek, hanem a művészet elkötelezett rajongói is. Ha mint nézők ülnek be egy előadásra, el tudnak vonatkoztatni a munkájuktól, vagy akaratlanul is szakmai szemmel figyelik a darabot?

AK.: Nehéz teljesen elvonatkoztatni a munkánktól, nem tudjuk teljesen levetkőzni a szakmai énünket, de azért élvezni is tudjuk az előadásokat.

M. D.: A legnívósabb színházakban és a legjobb szimfonikus zenekarok koncertjein nagyon ritkán fordul elő, hogy hibát tapasztalnék. Mint menedzser inkább azt figyelem, milyen a műsorfüzet, hogyan szólnak a közönséghez az előadás megkezdése előtt, milyen a büfé kínálata, mit viselnek a hoszteszek. Ezekre a dolgokra a saját színházamban is nagyon odafigyelek.

Jó, ha az ember egyensúlyt tud teremteni magánélete és a munkája között. Mivel töltik a szabadidejüket?

M. D.: Igyekszem kicsit sportolni, tornázom, nemrég elkezdtünk uszodába járni. Szeretek fát hasogatni, ez különleges helyet foglal el az életemben.

A. K.: Már fiúknak is van saját kis baltájuk és segítenek az apjuknak. Van egy hétvégi házunk Modra mellett, Budaszállástól nem messze pedig egy nagyanyámtól örökölt házikónk, ott élhetnek e szenvedélyüknek is. Ha szabad a hétvégénk, sétálni járunk a természetbe. És mindannyian szeretünk síelni.

Matej, önről köztudott, hogy Vonalzónak becézik, mert szereti a rendet. Adriana pedig egy fesztelen, laza nőként jellemezte önmagát. Hogyan él együtt az opera szopránja a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatójával?

M. D.: Szeretem a rendet. Könnyebb az élet, ha tudom, mit és hol keressek. Szeretem, ha rendszer van a munkámban, ezért a színházban is arra törekszem, hogy a működésünk jól szervezett legyen. Adrikának viszont bárónő a beceneve.

A. K.: Tökéletes ellenpólusa vagyok Matej pontosságának. Nem szeretem a merevséget és a kötöttségeket. Hedonista vagyok, szabad folyást engedek a dolgoknak.

Különbözőségük ellenére sikerült összhangba kerülniük…

M. D.: Szerintem ez remek kombináció. Ha magam mellett egy másik vonalzó lenne, gyakran összeütődnénk.

A. K.: Matej azt szokta mondani, hogy én vagyok a textilöblítő, amely mindent lággyá varázsol körülötte.

Matej Pozsonyban született, ön pedig Losoncról származik. Milyen karácsonyi szokásokat hozott magával a fővárosba?

A. K.: Igyekszünk minél szélesebb családi körben tölteni az ünnepeket. Amíg élt a nagyanyám, négy generáció ünnepelt együtt. Számomra ez az év legszebb időszaka, ekkor a karácsonyi asztal mellett gyűlik össze az egész család. Igaz, hogy az ezt megelőző napok stresszesebbek, én mégis élvezem őket. Sütünk, főzünk, takarítunk, az abrosz alá halpikkelyeket teszünk, eggyel több vendégnek terítünk. Az ajándékokat nálunk a Jézuska hozza.

De kik is ők?

MATEJ DRLIČKA (46) Klarinéton játszott előbb a Szlovák Nemzeti Színház, később a Szlovák Rádió szimfonikus zenekarában. Kilenc évig koncertezett Franciaországban. A pozsonyi Viva Musica! zenei fesztivál alapítója, 2021 óta pedig a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója

ADRIANA KUČEROVÁ (46) A Pozsonyi Szépművészeti Főiskolán és a lyoni Nemzeti Konzervatóriumban tanult. Szopránként a világ leghíresebb operáiban (Teatro alla Scala, a római Teatro dell’Opera vagy a Bécsi Állami Operaház) is fellépett már. 2004 óta a Szlovák Nemzeti Színház Operájának tagja.