Gyerekként is sokat utaztál a szüleiddel, és egy spirálfüzetbe jegyezted le az élményeidet. Melyik ország tette rád a legnagyobb hatást?

Akkoriban még csak a környező országokba lehetett szabadon utazni, így többnyire Csehszlovákiába és Lengyelországba jártunk. A magyar sík vidék után lenyűgözött a Tátra. Itt lanovkáztam életemben először, amitől tériszonyosként nagyon féltem, de aztán rájöttem, hogy zárt kabinban már egész élvezhető a dolog.

Tériszonnyal elég nagy vállalásnak tűnik.

Egyetlen rossz emlékem van csupán: álltunk, és vártuk, hogy jöjjön a következő kabin, ahová a nagyszüleimmel szálltam volna be, de egy pár befurakodott közénk, és nem érdekelte őket, hogy engem elszakítottak a családomtól; egyedül kint ragadtam! Gyerekként más eszközöm, mint a sírás és a hiszti nem maradt, így ezeket vetettem be, hogy a kabinkezelő észrevegye, baj van. Utána elmutogattuk a nagyszüleimmel (ők bentről, én kintről), hogy mi a probléma, mire a kezelő újra kinyitotta az ajtót, kitessékelte a párt, és beengedett engem.

Most próbálom összerakni a tériszonyt a repüléssel. Mikor döntötted el, hogy légiutas-kísérő leszel?

Óvodásként én szerettem volna lenni „A Csordás". (nevet) Ő egy buszvezető volt, apukám kollégája és barátja. Sokszor előfordult, hogy óvoda után apu munkahelyén vártunk az öcsémmel, hogy végezzen, és együtt menjünk haza. Ilyenkor többször előfordult, hogy a Csordás elvitt a busszal egy körre. Valahogy beültetett előre az ablakba, és ott utaztam vele. Nagyon élveztem ezeket az utakat, és akkor eldöntöttem, hogy ha nagy leszek, akkor én leszek a Csordás. Később nagyapám sokat repült, Irakban dolgozott, olajvezetékek tervezésével és építésével foglalkozott. Sokat mesélt ezekről az utakról, de még ekkor sem szerettem volna légiutas-kísérő lenni. Azt viszont tudtam, hogy mindenképpen olyan munkát szeretnék, ami által sokat utazhatok majd. Végül a gimnázium mellett idegenvezetést tanultam, azonban nem ez lett a munkám, csak hobbiból vezettem kisebb csoportokat.

Egy viszont biztos: állandóan úton vagy. Mennyire volt nehéz erre az életformára berendezkedni?

Egyáltalán nem volt könnyű, nagy váltást jelentett. Egy teljesen új országba, Olaszországba kerültem, aminek a nyelvét akkor még egyáltalán nem beszéltem. Óriási kihívás volt, de jól vettem az akadályokat. Gyorsan elkezdtem olaszul tanulni, és szépen lassan minden rendeződött. A legnehezebb azonban mégsem ez volt, hanem a munkaidő. Hetente van váltás: egyik héten hajnalos, a másikon esti műszakban dolgozunk. Ezt az ugrálást nehéz megszokni, én főleg a hajnalos műszakkal szenvedek (bevallom, a mai napig is), a korán kelést nehezen viselem. Régebben sokat viccelődtem azzal, hogy életemben egyszer keltem korán: akkor, amikor megszülettem (06:20-kor), aztán azóta sem.

UNESCO világörökség mániásként melyik a három abszolút kedvenced, és miért?

Nehéz kérdés, de ha választanom kell, akkor mindenképpen olyan, ami európai szemmel különleges. Mondjuk, mint Srí Lankán Sigiriya, az „Oroszlán szikla". Az épületegyüttesben sziklatemplomok, fürdők, tavak, barlangok, kertek találhatók. Sigiriya csodái a „Sigiriyai asszonyok" freskók, a Tükörfal, az Oroszlán-terasz, a Vízi kert, valamint a hegy ormán álló V. századi fellegvár. Az erődítmény legfelső szintjére egykor egy hatalmas, kőbe faragott oroszlán száján keresztül vezetett az út, ám mára csak az oroszlán mancsai maradtak meg, melyek még így is tekintélyt parancsolóan állnak a szikla aljában.

Hú, az nálam is erősen bakancslistás hely!

Legalább ennyire lenyűgöző Iránban, Iszfahánban a Meidan-e Imam, eredeti nevén Nags-e Dzsahán tér. Az 512x164 méteres teret I. Abbász perzsa sah parancsára építették. Ez a világ egyik legnagyobb tere, mind a négy oldalán egy-egy hatalmas épület található, amelyeket kétszintes árkádsorok kötnek össze. De ugyanúgy emlékezetes az egyiptomi Abu Szimbel is, mivel ide az első egyiptomi utam alatt betegség miatt nem juthattam el, csak majd' 13 évvel később. Különösen érdekes, hogy az Asszuáni-gát építése miatt ezek a templomok örökre víz alá kerültek volna, ha az épületeket egy magasabban fekvő helyszínre nem költöztetik. Ehhez több mint 1000, egyenként 30 tonnás darabra vágták a templomot, és még körülbelül ugyanennyi volt a vele közvetlenül érintkező szikladarabok száma is.

Szinte utazom, ahogyan ezekről a csodálatos látnivalókról mesélsz. Van olyan hely, ahova többször is visszatértél már?

Általában nem jellemző, hogy pont ugyanoda visszamennék, de azért egy-két hely akad. Ilyen például Santarcangelo di Romagna, egy hangulatos olasz kisváros, ami pillanatok alatt belopta magát a szívembe. A legtöbb ház és étterem alatt pincerendszer húzódik, ahol a Sangiovese bort raktározták. Ide egy finom vacsora közben vagy után le is engedik a vendégeket. A Nürnberg melletti Zirndorfba is többször elmentünk, a Playmobil FunPark a keresztfiaim kedvenc helye, ahol nemcsak ők, de a felnőttek is jól szórakozhatnak. Szintén többször voltam már a Spreewaldban, Lehdében is. Ez a hely gyönyörű, mindenképp látni kell! Ide is biztosan megyek még, mert a család már jelezte, hogy ha jönnek látogatóba, ide el kell vinni őket is.

Ahogy beszámolsz a pozitív élményekről, úgy azt is őszintén elmondod, ha egy utazás nem azt hozza, amit vártál. Hol ért a legnagyobb csalódás?

Bár szeretném megmutatni az embereknek, hogy „Mindenütt jóóó", azaz mindenhol meg lehet találni a szépet, az érdekeset, ettől függetlenül objektíven mutatom be a desztinációkat.

Ha valami nem tetszik, nem szépítek.

Nagyon vártam például az első egyiptomi utunkat, ahol csalódtam az emberekben. Sehol máshol nem akartak ilyen sokan átverni. Ebben az országban iszonyatosan résen kell lenni, ami elég fárasztó, és sokat levon az utazás értékéből. A másik ország India volt, amiről sokat hallottam egy barátomtól. Ezek a beszélgetések általában finom indiai ételek kíséretében történtek. Ő főzött, én segítettem neki, és közben ment a sztorizgatás. Így, amikor egy last minute út „szembejött" velem, nem volt kérdés, hogy elmegyek Indiába. Oda érve azonban gyorsan rádöbbentem, hogy India nem olyan mesés, mint ahogy a képzeletemben élt. A látványosságok területe és közvetlen környezete tényleg szép, rendezett, de ahogy távolodunk tőlük, kosz, rendetlenség, bűz és igénytelenség volt jellemző.

Légikatasztrófák emlékhelyeit is gyakran látogatod, ahogyan repülős múzeumokat is. Miket ajánlanál jó szívvel?

A légikatasztrófák emlékhelyein legtöbbször egy emléktábla vagy oszlop található. Éppen ezért különleges Bolognában a Museo per la memoria di Ustica, ahol az 1980. június 27-én este a Tirrén-tengerbe zuhant DC-9-15-ös repülőgép roncsait láthatjuk. A technikai vizsgálatok után vitték a maradványokat Bolognába, ahol felépítettek köré egy múzeumot. Azért Bolognába, mert innen indult Palermóba az Itavia légitársaság gépe azon a végzetes estén. A múzeumban láthatjuk a repülőgép roncsait, melyeket egy hálón raktak össze. A gép külső törzsének szinte minden darabja megvan, kivétel, ahol a robbanás történt. A másik hely, ami nagy hatást tett rám, az New Yorkban a Hudson folyó volt. Itt ugyan nincs emlékmű, de a folyón hajókázva megnézhettük azt a helyet, ahol a csoda történt. Az a baleset, melyet mind a 150 utas és az 5 fős személyzet is túlélt, amiben csak öten sérültek meg súlyosan, a többiek csak könnyebben. Chesley Sullenberger kapitány bravúros művelete mély benyomást tett rám, és különleges érzés volt ott a helyszínen tartózkodni. A múzeumok közül érdekes a Zeppelin Museum Friedrichshafenben, vagy egy másik németországi tárlat, a Technik Museum Sinsheim. Ez utóbbi azért különleges, mert a világon csak itt látható egymás mellett a Concorde és a TU-144, melyek a hangsebességnél gyorsabb utasszállítás úttörő gépei.

Hány országban jártál összesen?

Ez jó kérdés, de nem számolom. Van ugyan egy kaparós térképem (otthon, Magyarországon), amin le szoktam kapargatni az országokat, ahol jártam már, de igencsak frissítésre szorulna. Azt meg tudom mondani, hogy repülővel (munka és magán célra) összesen 41 ország 110 repülőterén jártam már, mert a repüléseimről nyilvántartást vezetek, és a statisztika mutatja.

Lett kedvenc országod vagy földrészed?

Jordániában háromszor is jártam, ebből kétszer akkoriban, amikor nyitottak Magyarország felé, és a turizmust még csak tanulták. Szíriába pedig még a háború előtt sikerült eljutnom. Ezt a két országot akkor nagyon szerettem, de Jordánia a harmadik látogatásomkor már csalódást okozott; teljesen elüzletiesedett, és a turisták igényei szerint alakult át, Szíriában pedig sok mindent elpusztítottak. Ahová szívesen visszamennék, az Vietnám és Srí Lanka, illetve az abszolút kedvenc Irán.

Iránban találkoztam a legkedvesebb vendéglátókkal utazásaim során.

Már akkor, mikor az útra készültem, és információt gyűjtöttem helyiektől, több meghívást kaptam, hogy ha az útitársaimmal ott leszünk, találkozzunk, látogassuk meg őket, menjünk el együtt kirándulni. Majd, amikor már Iránban voltunk, az olyan városokban is, ahol nem volt „ismerősöm", beszédbe elegyedtek velünk, elkísértek minket, meghívtak magukhoz az emberek. Nem kértek cserébe semmit, csak a társaságunk kellett nekik. Ezzel más országban azóta sem találkoztam.

Hogy szeretsz inkább utazni, egyedül vagy társasággal?

Egyértelműen társasággal! Sokszor utaztam, kirándultam egyedül is, de ilyenkor mindig hiányérzetem volt. Nekem szükségem van arra, hogy az élményeket akkor és ott meg tudjuk beszélni, felhívjuk egymás figyelmét dolgokra, mókázzunk, vagy rávegyük egymást olyasmire, amire a másik egyedül nem vállalkozna. Szerencsém van, mert 6 éve megtaláltam a „foltom", azóta minimum kettesben járjuk a világot. Olykor családtagok, barátok is csatlakoznak hozzánk.

Úgy tudom, Magyarországon is szívesen barangolsz. Az is ugyanúgy ki tud kapcsolni, mint a világjárás?

Természetesen! Magyarországon is rengeteg gyönyörű és érdekes hely van, akár természeti, akár épített emlékek, ezeket mind nagyon szívesen mutatom meg francia vőlegényemnek, és a külföldi barátaimnak is. A családommal is szívesen utazom vagy kirándulok. Ezeknek az utazásoknak teljesen más a hangulatuk, egészen máshogy kapcsolnak ki. Főleg, ha a két keresztfiam is erősíti a csapatot!

Zárásképp elmondhatjuk, hogy tényleg mindenütt jó?

Dehogy! Kifejezetten utálok minden templom-, harang-, óra- és TV-tornyot, kilátókat, egyéb magasan lévő nyitott teret, bizonyos hegyi utakat, és még sorolhatnám. A tériszonyom miatt sok helyen nem éreztem magam túl komfortosan. A leges-legrosszabb pedig Srí Lankán volt, ahol a már említett Sigiriya, az „Oroszlán szikla" készített ki. A fellegvárba fel-, majd innen lejutni volt a legborzasztóbb élményem egész életemben. Remegtem, izzadtam, sírtam – ez utóbbi csak itt fordult elő velem. Ennek ellenére időről időre hagyom magam rávenni ilyen helyek meglátogatására. Felmegyek mindenhova – igaz, közben vért izzadok, és fogadkozom, hogy soha többet! Rettenetes érzés, egészen addig, míg újra biztos talajt nem érzek a lábam alatt. Persze, amikor vége a kínszenvedésnek, rém büszke vagyok magamra, amiért megcsináltam és túléltem.

Szöveg: Sinkó Edit

Nézz bele Bernie utazási képeibe, amelyeken a kedvenc helyeit ajánlja: