Huszonkét évvel ezelőtt hozta létre a Konvergencie zenei fesztivált. Ennyi év távlatából mire a legbüszkébb?

Őszintén hálás vagyok, hogy a koncertekkel és a művészeti tevékenységünkkel sokkal nagyobb hatást értünk el, mint valaha is reméltem. A kezdet kezdetén, 2000 augusztusában ez inkább egy három koncertből álló, gyorsan megszervezett baráti találkozó volt. A rendezvény fokozatosan nőtte ki magát, végül sikerült egy teljesen egyedi, egymásra hangolódó atmoszférát teremtenünk. Olyat, amilyenre mindig is vágytam: melyben barátságok köttetnek, és sikeresen összekapcsolható a szlovákiai előadóművészet és koncertélet a külföldivel. Olyan egyedülálló kapcsolódási pontokat hoztunk létre, melyek a fesztivál nélkül sosem jöttek volna létre. A közönségünket pedig nem csak az idősebb korosztály alkotja, ami egy kisebb csodával ér fel. Ezt a fesztivál minden külföldi látogatója csodálja és irigyli.

Miben más a külföldi közönség?

Ha valahol befutott, világhírű művészek lépnek fel, a közönség életkora általában 45 évnél kezdődik. Finnországban, az elismert kuhmói fesztiválon (nyolcezres városka az ország délkeleti részén – a szerk. megj.) ez a határ 55 év. Nekünk sikerült összekötnünk ezt a két világot, s ennek rendkívül örülök.

Hogyan tudták ezt megvalósítani?

A klasszikus zenét más műfajokkal ötvözzük, és mindig igyekszünk valami újjal, érdekessel előállni.

Visszatekintve melyek voltak a szívéhez legközelebb álló koncertek?

Például a brit The Hilliard Ensemble fellépése, Pozsonyban és Kassán is játszottak. Mindig is kedveltem őket. Ha Londonban járok, néhány taggal mindig leülünk kávézni, kapcsolatot ápolunk egymással, és ez nagyszerű.

Hogyan jött az ötlet, hogy fesztivált alapítson?

Pozsony egykor a kamarazene Mekkája volt, a kommunizmus alatt azonban ez sajnos megváltozott. A bársonyos forradalom és a Művészeti Egyetemen töltött időszakom után Kanadába mentem tanulni, ahol négy hónapot töltöttem mintegy ötven zenésszel, íróval és zeneszerzővel. Mindenki a saját projektjén dolgozott, az első indíttatás ekkor fogalmazódott meg bennem. A második pedig akkor, amikor az egyik tanárom, Robert Cohen fesztiválján jártam a dél-angliai Charlestonban. Családias hangulatú rendezvény volt, a zenészek egy hetet töltöttek együtt, és egy koncertteremmé átalakított, háromszáz éves csűrben játszottak. Fantasztikus volt, az atmoszféra és a hangzás is. Kétszer játszottam ott, és azt mondtam magamban: én is szeretnék valami hasonlót csinálni.

Mekkora kárt okozott a fesztiválnak a koronavírus-járvány? Tavaly csak tíz koncert valósulhatott meg.

A szeptemberi Konvergencie élőben és online formában zajlott. Még egy héttel a rendezvény előtt is úgy tűnt, hogy félházas kapacitással ugyan, de engedélyezik a koncertet, a helyzet azonban tovább romlott. A Szlovák Rádió nagy koncerttermében 250 főről ötvenre kellett lefaragni a látogatók számát. Életünkben először kellett koncertlátogatóktól a belépést megtagadnunk. Végül mintegy 35 ember ült a teremben, ami egészen különleges érzés lehetett számukra. A többiek online követték a koncertet. Egyetlen fellépést sem töröltünk, és szerencsére senki sem fertőződött meg. Az online streamelésnek köszönhetően pedig sokat tanultunk, például azt, hogyan hozzunk létre jó hangot és képet is.

Önt mennyiben változtatta meg a járvány? Másképpen látja most a világot?

Igen, de csak az idő fogja megmutatni, hogy valójában mennyire változtatott meg. A járvány felnyitotta a szemünket. Tudatosítottuk, mi mindent akarunk csinálni, amit most nem lehetett. Nekem magamnak is le kellett mondanom mintegy ötven koncertet, Amerikában, Európában és más földrészeken is. Nem volt egyszerű ezzel megbékélni. A zene és a színház volt az a két művészeti ág, amelyet leginkább megviselt az elszigeteltség. Még inkább tudatosult bennem, mennyire fontos egy zenész számára a kapcsolat a közönséggel. Nagyon hálás vagyok minden egyes alkalomért, amikor kreatívan dolgozhatok, alkothatok, szervezhetek és játszhatok.

Minek szentelik az idei Konvergencie fesztivált?

A fesztivál májusban indult, Astor Piazzolla argentin zeneszerző előtt tisztelegtünk, aki idén lenne százéves. Ősszel több meglepetéssel is készülünk. Bemutatunk egy elhalasztott projektet, amelyben Arve Henriksen norvég trombitás is szerepel. Bemutatkozik a Hollandiában élő kiváló grúz zongorista, Nino Gvetadze és egy finn vonósnégyes is. Több műfajközi projektet is tervezünk, izgalmas dolgok várnak a közönségre.

Több projektben is részt vett, dolgozott együtt Jana Kirschnerrel, vett fel haszid és roma dalokat is. Mit adnak önnek ezek a projektek?

Mindig valami újat – két irányzat kreatív összhangjából valami újnak a születése mindig nagy hatással van rám.

A komolyzenének – legyen szó klasszikus vagy kortárs komolyzenéről – az új irányzatok friss fuvallatára is szüksége van.

Olyan ez, mint két ember kapcsolata: az egyik ezt csinálja, a másik azt, miközben kölcsönösen hatnak egymás fejlődésére, haladására.

Kivel szeretne még együtt játszani?

Sok álmom teljesült már, de vannak újak is. Mostanában azonban inkább megszólaltatásra váró művekről gondolkozom, mintsem előadókról. Nem vagyok már harmincéves, a drive már nem olyan erős bennem. Inkább a zene tartalmisága érdekel, ezt szeretném elhozni a fesztiválra is. Szeretném újra eljátszani Bach szvitjeit, valami jelenkorival, improvizatív elemmel gazdagítani őket, és ezzel még közelebb hozni a fiatal hallgatókhoz.

Sokáig tart megtanulni egy koncertre kerülő új művet?

Átlagosan három hónapig. Az első hónapban tanulom a művet, aztán gyakorlom. A járvány okozta hibernált állapotban azonban nincs meg az emberben az a lendület. Hiányzik a pódium. A lett Pēteris Vasks csellóra és zenekarra írt gyönyörű szólókoncertjének megtanulása például komoly meló volt. A színpad adta adrenalin nagyon hiányzott.

Három gyereke van. Hogyan győz mellettük játszani, gyakorolni és koncerteket szervezni?

Már elég nagyok a gyerekeim. Bár sok dolgom van, de napi két-három órát így is intenzív munkával vagy gyakorlással töltök. Régebben viszont ez sokkal több volt. Képes voltam naponta öt-hat órát is gyakorolni.

Miért épp a csellót választotta? Úgy tudjuk, a dobok is vonzották.

A csellót édesanyám választotta nekem, én pedig valahogy beleszerettem. Dobolni is szerettem volna, jártam is Ján Fabrickýhez (a Demikát, a Modus és az Elán együttes tagjához – a szerk. megj.), és egyedül is tanulgattam. A ritmust máig nagyon szeretem, harmincéves koromig játszottam is együttesekben, de a cselló jobban érdekelt.

A zenének köszönhetően bejárta a világot. Vannak helyek, ahol otthon érzi magát?

Nagy-Britanniában, Anglia a második otthonom. Rengeteg barátom él ott, mindig nagyon jól érzem ott magam. Szívesen látogatok az USA-ba, ott is sok ismerősöm él. És nagyon szeretem Kanadát és Új-Zélandot. Külföldön tett utazásaim közül ezek adták a legtöbb élményt.