A fél életed utazással telt – mostanáig. Tavasz óta viszont csak igen korlátozottan van ilyesmire lehetőségünk. Hiányzik már ez az életforma?

Tényleg rengeteget utaztam az elmúlt tíz évben, versenyről versenyre repültem szerte a világban – és persze hiányzik is. De amióta át kellett állnom egy teljesen más ritmusra, rájöttem, hogy azt is élvezem, ha itthon lehetek. Persze gyakran így is mehetnékem támad, csak most külföld helyett belföldi célpontokat kell választanom. Aminek azért is örülök, mert így végre elkezdtem bejárni Magyarországot.

Mik voltak az új felfedezéseid?

Biztosan furán hangzik, de a Balaton. Ezelőtt gyerekkoromban jártam ott utoljára. Amióta úszom, a nyaraim soha nem voltak szabadok, és ezzel együtt a Balcsi is kimaradt az életemből. Ezenkívül nemrég kirándultunk egyet Villányban, legközelebb pedig egy tokaji látogatást tervezünk.

Magát az utat, az autózást mennyire élvezed?

Imádom. Nagyon szeretek vezetni; ilyenkor általában beteszek valamilyen zenét, és ahogy kiérünk a városból, jól feltekerem a hangerőt. Eddig az utazás nekem inkább a repülést jelentette, amit pedig azért várok mindig, mert az a pihenés ideje: ilyenkor kikapcsolhatom a telefonomat, és csak alszom. Ezt odáig fejlesztettem, hogy amint beszállok a gépbe, azonnal elálmosodom, és mindegy, hogy két vagy tizenkét órát repülünk, biztosan végigalszom az utat.

Mik az első számú desztinációid, ha privát utazásról van szó?

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt pár évben hányszor voltam privát utazáson – én ugyanis majdnem mindig oda megyek, ahol verseny van. Szóval: kétszer vakációztam Máltán, és nemrég életemben először eljutottam Velencébe is. Kicsit tartottam attól, hogy az a nagyon szép kép, amit Velencéről a fotókon látunk, nem találkozik majd a valósággal, de élőben talán még jobban is tetszett. Most nyáron pedig Horvátországban vitorláztunk pár napot.

És hol etted a legjobbakat? Egyáltalán mennyire merülsz el ilyenkor egy ország gasztronómiájában?

Nagyon szeretek enni, sportolóként pedig különösen fontos számomra a minőségi étel, de emellett az is, hogy finom legyen. Az egyik kedvencem éppen az olasz konyha, szóval Velence ebből a szempontból is jó választás volt. Jártunk például egy Quadri nevű, Michelin-csillagos étteremben, ahol egy kilencfogásos á la carte menüt ettünk végig, aminek minden egyes tétele elképesztő volt. Az utolsó edzőtáborunkat pedig idén februárban Nápolyban tartottuk, ez az egyik kedvenc városom. Ott egy pizzaéttermet próbáltunk ki – a kagylószószos pizzájukat mindenkinek meg kellene kóstolnia!

Az egyik kedvenc városodként említed… A pizzán kívül mit kedvelsz annyira Nápolyban?

Tudom, hogy sokan koszosnak és hangosnak tartják, de én pont ezeket szeretem benne. Imádom a nápolyiak lazaságát, és azt a híres temperamentumot – biztos azért, mert állítólag én is ilyen vagyok… Béreltünk robogót, amivel bejártuk a várost, vagy csak sétáltunk a tengerparton.

És ha épp nem edzőtábor vagy egy újabb verseny miatt utazol, egy vakáción hány nap után kezd hiányozni az úszás?

A karantén alatt is eltelt néhány nap, hogy nem mentem le az uszod.ba, de alapvetően már egy nap kihagyás után is hiányzik. Egyszerűen szeretek minden napot edzéssel indítani. Azt hiszem, én életem végéig úszni fogok reggelente.

Amikor „nincs kéznél" medence, melyik az a természetes víz, amelyikbe a legjobban szeretsz belecsobbanni?

Nagyon megszerettem a Balatont, főleg a déli partját, ahol jókat lehet hülyéskedni a vízben. Persze a tengerekben és óceánokban is szuper fürdeni. Nyáron Horvátországban is azt élveztem a legjobban, amikor a vitorlással megálltunk valahol a part közelében, ahonnan a többiek egy kis gumihajóval eveztek tovább, én viszont mindig úszva tettem meg az utat. Olyan volt ez nekem, mint egy valóra vált álom: úszva közlekedhettem!

Pedig biztos voltam benne, hogy bajai lányként egy magyar folyót fogsz elsőként említeni.

Igazad van, a Duna! Annyira magától értetődő volt, hogy eszembe se jutott. Pedig tényleg rengeteget fürödtem benne gyerekkoromban, a nagyszüleimnek volt is egy nyaralójuk a Duna-parton, és a nagypapám nemcsak úszni tanított meg, de gyakran magával vitt pecázni is – vagyis állandóan a víz közelében voltam. Azóta nem is tudom elképzelni a nyarat vízpart nélkül.

Baját mi miatt ajánlanád a belföldi utazóknak?

Kezdem a folyóival, a Dunával és a mellékágával, a Sugovicával, amelyek körülölelik a Petőfi-szigetet – ott nagyon jókat lehet sétálni. De a belváros macskaköves tere is gyönyörű, és van még egy szép sétálóutcája is, hangulatos kávézókkal. És persze nem szabad kihagyni a bajai halászlét sem!

Egy nagyobb ugrással vissza a világtérképre: idén ugyan elmaradt a tokiói olimpia, de korábban is jártál már a városban. Milyen emlékeid vannak róla?

Évente jártam oda versenyezni, szóval elég jól ismerem a várost. Imádom Japánt, a kultúrájával és a gasztronómiájával együtt, és furcsa módon minden olyasmit szeretek Tokióban, ami pont Nápoly ellentéte: a tisztaságot, az emberek tiszteletteljes, precíz hozzáállását és hogy minden tökéletesen működik benne. Nagyon izgalmas figyelni a város vibrálását is. Nem feltétlenül élnék Tokióban, de nagyon élvezem, amikor ott lehetek.

Mennyi idő volt, amíg helyretetted magadban, hogy idén mégsem leszel ott, vagyis hogy elhalasztják az olimpiát?

Számomra inkább az volt stresszes időszak, amíg még minden nagyon bizonytalan volt: amikor már nem tudtunk rendesen tréningezni, már kezdtek elmaradozni a versenyek, de még mindig nem jelentették be hivatalosan a halasztást. Aztán, ahogy kimondták, azonnal újraterveztünk mindent, és beálltunk egy új működésre.

Versenyek viszont azóta sincsenek, márpedig közismert tény veled kapcsolatban, hogy ez az igazi közeged, már-már lételemed. Azóta hogyan tudod kiélni a versenyszellemedet?

Sajnos bármin, és emiatt nem is mindig könnyű elviselnie engem a környezetemnek. Gyerekkorom óta ilyen vagyok, apukám erős mintát adott ehhez: amikor kisebb korunkban pingpongoztunk vagy kosárlabdáztunk, sosem bírta ki, hogy nyerni hagyjon minket a testvéreimmel. De ma már nem is annyira a győzni akarást, inkább a maximalizmusomat nehéz elengednem.

Az elmaradt versenyek miatt felszabaduló időt mivel töltöd ki?

Február óta – egy hazai rendezésűn kívül – nem jártam versenyen, és ez teljesen megváltoztatta az életritmusomat. Eddig gyakorlatilag nem voltak szabad hétvégéim, ami az évek alatt annyira természetessé vált, hogy észre sem vettem a hiányukat. Most viszont rájöttem, hogy néha ez is tud kellemes lenni. Azóta viszont többet is dolgozom, mert az úszóklubommal és úszóiskolámmal kapcsolatos munkákban most sok olyasmire jut időm, amire eddig nem. Elkezdtünk egy versenyt is szervezni, mivel Budapesten lesz az ISL, az új úszó profiliga kezdő versenye. Ezzel együtt mégis arra volt igazán jó ez az elmúlt időszak, hogy kicsit belelássak abba, milyenek lesznek a „nyugdíjas éveim", azaz amikor már abbahagytam az úszást. Sejtettem, hogy annyira nem fog tetszeni, de még magamat is megleptem, hogy mennyire megszoktam már a folyamatos feszített tempót és az adrenalint. Egyúttal arra is rájöttem, hogy mindez később rettenetesen fog hiányozni.

Közben egy dokumentumfilmet is forgatnak rólad. Voltak kétségeid, hogy elvállalod-e?

Nagyon sokáig gondolkodtam rajta. Tudtam, hogy az a terv, hogy az olimpiai felkészülésemet is végigkövessük, viszont tartottam tőle, hogy nagyon sok időt és figyelmet elvesz majd az edzésektől, és azt gondoltam, nem érhet annyit egy dokumentumfilm, hogy az olimpiám ne sikerüljön. Végül mégis igent mondtam, és szerencsére a stáb nagyon profin dolgozik, mostanra szinte teljesen hozzászoktam a jelenlétükhöz.

És amiatt izgulsz, hogy a nézők olyannak látnak-e majd benne, amilyennek te szeretnéd?

Igen, és rengeteg fog múlni a vágáson, hiszen kb. 70–80 napot forgatunk, amiből aztán egy 90–100 perces mozifilm készül. Szeretném, ha átjönne a legfőbb üzenete, ami miatt végül elvállaltam ezt az egészet: azt akarom a film által elmondani, hogy én is egy kisvárosból indultam, majd lettem olimpiai bajnok, és azt gondolom, hogy a legnagyobb céljait bárki elérheti. Ebből a szempontból én sem érzem magam különlegesnek. Ha bármi különleges van bennem, az az, hogy én sosem adtam fel a küzdelmet. Remélem, hogy az embereket inspirálja majd a történetem, és a mozi után azt mondjuk maguknak: „Gyerünk, mostantól csináld te is teljes erőből azt, amit szeretsz!"

A stáb a tervek szerint a jövő évi olimpiára is elkísér. Ott is közel engeded majd magadhoz őket, történjen bármi is az úszócsarnokban?

Igen, hiszen pont erről szól a film. Hogy a valóságot mutatjuk be, nem pedig egy tündérmesét.