Jana Čavojská
Újságíró és fotós. 1980-ban született Liptóújváron. A Plus 7 dní című hetilap számára ír riportokat, és munkatársa a Nota Bene című havilapnak is. Több fotókiállítása volt. Vlado Kampffal danubeStory címmel forgattak dokumentumfilmet a Duna mentén élő emberek életéről.

Mindig is újságíró szeretett volna lenni?

Nem, kezdetben jogásznak készültem. Így ma már többé-kevésbé tévedésnek tartom, hogy elektrotechnikai szakközépiskolába jártam. Mindig is fontos volt számomra, hogy kiálljak az igaztalanul megvádolt emberek mellett. Nagyszombatban hallgattam jogot, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen egyezik a jövőbeni terveimmel, ráadásul az emberekkel való napi szintű párbeszéd lehetőségét sem adta meg, pedig ez számomra nagyon fontos lett volna.

Hol és mikor kezdett újságírással foglalkozni?

Még nagyszombati tanulmányaim során kezdtem el írni a Trnavské noviny című helyi lapba. Akkor még nem fotóztam, a képekkel pedig egyáltalán nem foglalkoztam. Maga az újságírás viszont rögtön megfogott, és hirtelen úgy éreztem, a jog teljesen elszakadt a valóságtól. Az a hivatalos iratokról szólt, míg én az élet történéseivel akartam foglalkozni.

Hogyan jutott el végül a fotózásig?

Vlado Kampf fotográfusnak köszönhetően. Egyszer a szlovákok által is lakott erdélyi Bihari-havasok környékén jártunk, amikor kölcsönadta a fényképezőgépét. A hegyekben élő emberek itt még manapság is apró gazdaságaik révén tartják el családjukat. Fotózni kezdtem a mindennapjaikat, és nagyon megfogott a dolog.

Mi áll önhöz közelebb? A fényképezés vagy a cikkírás?

Mindkettő egyformán közel áll hozzám. A fotók a történeteim nélkülözhetetlen részeivé váltak. Ha cikken dolgozom, fotózok is közben, sőt manapság már videókat is készítek. Én vagyok a szerző, a szöveg ura, mindent úgy alakítok, ahogy nekem tetszik. Nem kell kettéválasztanom a két területet, és azt is számításba vennem, hogy esetleg a fotós kolléga más szemszögből közelítene egy adott témához. Nekem az az ideális, ha a kezemben mindig ott lehet a fényképezőgép, miközben a cikkhez szükséges információkat próbálom megszerezni. Számomra mindkét kifejezésmód, a szöveg és a kép is teljesen egyenértékű.

Vagyis el sem tudná képzelni, hogy úgy írjon cikket, hogy közben ne készítsen fotókat hozzá?

Ha csak írnom kellene valamiről, képek nélkül, alább hagyna a lelkesedésem. Másrészt az is igaz, hogy bár a képi kifejezésmód erősebben hat az emberekre, nagyon szeretek írni is. Nem tudom szétválasztani a kettőt, a szöveg és a fotók összhangja az, ami kerekké teszi a cikkeimet.

Már a kezdetekben is egyedül indult riportokra?

Nem mindenhova lehet egyedül eljutni. Például Dél-Szudánnak nem ajánlatos egyedül nekivágni. A békekötés után nem sokkal jártam ott, még megszállni sem lehetett sehol. Autó nélkül lehetetlen volt közlekedni, a mobiltelefonok sem működtek. Már ahhoz is ismeretség kellett, hogy legyen hol aludnom, és hogy eljuthassak egyik pontból a másikba. Az egyházak és a civil szervezetek tagjai voltak ebben segítségemre. Nagyon képlékeny volt a helyzet, senki nem tudta megjósolni, hogy tényleg véget ért-e a polgárháború. Az emberek ültek a fák alatt, ölükben ott volt a puska, és várták, vajon kell-e még valamikor használniuk.

Előfordult, hogy félt a munkája során?

Vannak helyek, ahol ha az ember nem fél, akkor nincs minden rendben vele. De ez sem tántorított el. Sőt, épp ezekről a helyekről írok a legszívesebben. De nem csak szomorú cikkeket írtam, vidám sztorijaim is vannak. Fontosnak tartom viszont, hogy kényes témákkal is megismertessem az olvasókat. Számomra elengedhetetlen, hogy a saját szememmel lássam a dolgokat, első kézből kapjak információkat, és ne az internetről vagy a külföldi lapokból tájékozódjak. Szerintem van értelme, hogy egy szlovák újságíró elmenjen ezekere a helyekre, még akkor is, ha manapság a média egyszerűen átveszi a híreket vagy helyi tudósítókat próbál megkeresni.

Meg lehet élni ebből?

Nem az a lényeges számomra, hogy mennyit keresek. Minden pénzemet újabb utazásokba fektetem, a fényképezőgépemhez szükséges technikai eszközök vásárlásába vagy bármibe, ami a következő riportutamhoz kell.

Küldetésének tartja az újságírást?

Küldetésnek azért nem nevezném. Számomra az újságírás nem munkavégzés, hanem életstílus, nem tudnám elválasztani a magánéletemtől. Ha elutazok valahova két-három hétre, akkor folyamatosan dolgozom. Már hetekkel előtte is, amikor az előkészületek zajlanak, mert általában olyan helyekre megyek, ahol mindent sokkal bonyolultabb elintézni. Amikor pedig hazatérek, minden begyűjtött anyagot, információt, képet fel kell dolgoznom. Azaz a munka nagy része abból áll, hogy ülök a számítógép előtt, szétválogatom a fotókat, és szövegekkel bíbelődök – egyedül. Még ha az olvasók azt is gondolják, mást sem csinálok, mint utazgatok a nagyvilágban.

Melyik volt a legkeményebb útja?

Nehéz kérdés. Voltak olyan helyek, ahol iszonyúan nehéz volt feldolgozni a látottakat. Bangladesben, a rohingyák egyik menekülttáborában például letartóztattak, mert nem volt akkreditációm. Négy éve a török–szír határon ugyanez történt velem.

Hogyan mászott ki a bajból?

Szerencsére meg tudtam oldani a helyzeteket, és mielőtt bárki megvádolna, nem csak a könnyelműségem miatt kerültem bajba. A Bangladesbe szóló újságírói vízum csak a berlini nagykövetségen kérelmezhető. A kérelem mellett az útlevelemet is el kellett volna oda küldenem. Az egész folyamat több hetet vett volna igénybe, én pedig nem akartam ennyit várni. El akartam jutni Bangladesbe. A másik esetben a törökök épp akkor vezettek be nagyon szigorú korlátozásokat az újságírókkal szemben, amikor épp az országban voltam. Naponta hoztak új rendelkezéseket, melyek alapján hol az egyik, hol a másik városban kellett volna engedélyek és hivatali pecsétek után járnom. Teljesen átláthatatlan volt a helyzet.

Egy jó sztoriért hajlandó rizikót is vállalni?

Igen, másképp el sem juthatnék bizonyos helyekre. Mianmarban például bejártam a karének által lakott vidéket. Ez a népcsoport nem tudott autonómiát kivívni magának, amikor 1947-ben elkezdett felbomlani a gyarmati rendszer az országban, máig küzd az önállóságért. Sokan közülük menekülttáborokban élnek Thaiföldön, közvetlenül a határ túloldalán. Mivel azonban Thaiföld senkinek sem ad menekültstátuszt, gyakorlatilag rabságban élnek, nem dolgozhatnak, pedig már ott születtek. Néhányan mégis vállalnak munkát illegálisan, más módon ugyanis nem tudnának megélni.

Amikor Thaiföldön jártunk, egy ilyen menekülttáborban töltöttünk egy éjszakát, majd – természetesen illegálisan – sikerült áthajóznunk Mianmarba. Ezért Thaiföldön börtönbüntetés jár, a helyiek azonban nem egyszer megteszik ezt. Egy a szomszédos területeket kezében tartó gerillavezérhez mentünk, így a mianmari hatóságok ott nem ellenőrizték a határt. Biztosak lehettünk benne, hogy senki sem fog elkapni minket.

Nem túl nagy kockázat ez?

Számolok bizonyos szintű rizikóval, és igyekszem a problémás helyzeteket elkerülni. Mindenhol próbálok ismeretségeket szerezni, hogy legyen kihez fordulnom, ha ne adj isten baj lenne. De nem akarok mást se bajba keverni, vagy szipogni a nagykövetségünkön, hogy segítsenek. Ez nem lenne fair.

Kire támaszkodhat az útjai során?

Léteznek ún. fixerek, akik egy meghatározott összeg fejében egész nap az ember mellett maradnak, és elmennek vele mindenhova. Napidíjuk 200-tól 1200 dollárig terjed, amit azonban nem nagyon engedhetek meg magamnak, ugyanis szabadúszóként semmilyen költségtérítést nem kapok. Ezért mindig igyekszem megismerkedni pár helyivel, vagy marad a Google fordítója, ami persze nem ideális, de több a semminél.

Mi az álma újságíróként?

Dagesztán. Az ottani kötéltáncosokat szeretném lefotózni. Dagesztán már a szovjet időkben is híres volt számtalan remek artistájáról és cirkuszművészéről. Máig vannak falvak, ahol az emberek szabadidejükben kötéltáncolnak. Sőt többen tanítják is. A tervem az volt, hogy 2020-ban eljutok oda, a koronavírus-járvány azonban közbeszólt. Remélem, másodszorra összejön.

Van egyáltalán ideje a magánéletére?

Olyan munkám van, amely mellett nincs sok szabadidőm. Ha mégis, akkor a természetben sétálgatok vagy tényirodalmat olvasok. De a leggyakrabban olyan könyvek után nyúlok, amelyek hasznomra lehetnek egy következő riportutam során (nevetés).