Tizenegy év alatt tíz könyve jelent meg. Nem unja még az írást?

Nem, épp ellenkezőleg, egyre jobban élvezem. Persze ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a Szép életünk lehetett volna (Mal to byť pekný život) című első kötetem nagy siker lett. Információim szerint több mint 40 ezer példány fogyott belőle. Ha ebbe belegondolok, a hideg futkos a hátamon. De az a tudat is boldoggá tesz, hogy nem maradtam meg egykötetes szerzőnek, aki üstökösként tűnik fel, de ugyanilyen gyorsan el is felejtik. Első könyvében személyes tragédiáját dolgozta fel: New Yorkban autóbalesetben meghalt a férje.

Többet jelent önnek ez a könyv, mint az utána következők?

Őszinte vallomás volt ez a könyv. Az írásakor semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint hogy elmeséljem, ami velem történt. A New York-i lakásomban született ez a szívfacsaró szöveg, amely csakis rólam szól. Írni a történtekről könnyebb volt, mint megélni az eseményeket, de tisztában vagyok vele, hogy ezek nélkül soha nem született volna meg a könyv.

Művei többsége életrajzi jellegű, papírra vetette például a teniszező Dominika Cibulková vagy a rendező Jozef Bednárik életútját is. A tényeken alapuló történeteket vagy a puszta fikciót kedveli jobban?

Nagyon érdekelnek az emberi történetek, és jó megfigyelő vagyok. Mindig elraktározok magamban valamit, idővel pedig feldolgozom valamilyen formában. Maga az élet inspirál. A képzelőerőmet csak kismértékben kell használnom. A történeteim nagy része megtörtént eseteket dolgoz fel. Éppen ezért elég sok időt töltök levéltári kutatással. Ezt pedig csak olyan valaki tudja megfelelő odaadással csinálni, akit nem kötnek rövid határidők és értelmetlen utasítások. Amikor Dominika Cibulkováról írtam (A tenisz az életem – Tenis je môj život), két lábon járó teniszenciklopédiának éreztem magam, fontosnak tartottam, hogy karrierje minden apró részletét megismerjem.

Melyik az írás legnehezebb fázisa?

A kezdet. Amikor ezer szót mutat a szövegszerkesztő számlálója, az ember pedig tudja, hogy 55 ezerig kell eljutnia. Olyankor úgy érzem, nem, ezt nem leszek képes végigcsinálni. Nagyjából az írás folyamatának felénél tűnik el ez az érzés. Ahogy egyre nő a terjedelem, úgy szippant be az írás egyre jobban. A végén már általában húznom is kell a szövegből, és – őszintén szólva – minden egyes kihúzott szóért fáj a szívem

Írónak vagy újságírónak tartja magát inkább?

Őszintén örülök annak, ha valaki írónak nevez. Méltóságteljesen, elismerően hangzik. Ugyanakkor végzettségem sze rint újságíró vagyok, New Yorkban pedig ennek a szakmának nagy a presztízse. Az amerikaiak számára az újságíró az az ember, aki – mindegy, hogy milyen színben – közelebb hozza a valóságot. Jó újságíróvá a tapasztalat és a sok-sok ledolgozott év teszi az embert, úgy ötven-, hatvanéves korára válhat valaki igazán azzá. Nálunk gyakran egészen fiatalok dolgoznak a szerkesztőségekben, akik a gyerekeim lehetnének. Harmincévesen pedig PR-os - ként, a marketing- és reklámszakmában helyezkednek el, mert gyorsan kiégnek. Nálunk újságírónak lenni nem jelent kü - lönösebb rangot. A médiát kézben tartó pénzügyi csoportok nem képesek az újságírói függetlenség biztosítására, ráadásul gyakran saját érdekeiket tartják szem előtt a tájékoztatásban.

Ma milyen a viszonya New Yorkkal?

Tizenegy évig éltem ott, mindig is Ameri - ka volt számomra a nagy álom. 2001-ben érkeztem az USA-ba, abban az évben, amikor az ikertornyok elleni terrortámadás történt. Ott maradtam, majd megismerkedtem a későbbi férjemmel. New York nagyon befogadó város, már három óra elteltével mindenki otthon érzi magát benne. A város dinamizmusa rabul ejti az embert, mindenkit beszippant.

Gyakran tér vissza ebbe a városba?

Sokáig nem voltam a tengerentúlon, az utóbbi két évben azonban ez már többször is sikerült. Lányom egy New York-i középiskola diákja. Furcsa érzés látogatóként azokon a helyeken sétálni, amelyek egykor az otthonomat jelentették.

Hazatérése óta Pozsonyban él. Itt is otthon érzi magát?

Felnőttéletem nagy részét néhány rövidebb megszakítással Pozsonyban töltöttem. Szeretem Pozsonyt, az egyetem elvégzése óta otthonomnak tekintem, bár nem itt születtem. Nagyon szeretek az óvárosban és a Duna-parton sétálni s rácsodálkoz - ni az ismert helyek folyamatosan változó hangulatára.

Mivel telik egy átlagos napja? Van elég ideje az írásra?

Remek lenne, ha reggeltől estig az írásnak élhetnék. Talán még fél év sem kellene egy-egy könyv megírásához. Azonban két virgonc, aktívan sportoló gyerkőc anyukája vagyok, és vannak más elfoglaltságaim, magam is sportolok. Bármennyire is szeretném, ennyi minden nem fér bele a nap huszonnégy órájába. Ha pedig valamilyen újságírói munkám adódik, a könyvírásnak akkor is várnia kell.

Sokat olvasnak a gyerekei?

Nagyjából annyit, mint a kortársaik. Azaz jóval kevesebbet, mint tettük azt mi az ő korukban. Nagyon örülnék neki, ha a mai emberek többet olvasnának.

Mik a tervei?

Tavaly októberben jelent meg a tizedik könyvem Miért én? (Prečo ja?) címmel, de már dolgozom a tizenegyediken. A má - sodik világháborús szlovák államban ját - szódik, két zsidó fiatal szerelmi története. Ezt a történetet is megtörtént események ihlették, a ma 97 éves főhősnővel pedig rendszeresen találkozom. Mindig azt mondja, el se tudom képzelni, milyen nehéz az élet egy ennyire öreg testben. Amikor az ember szellemileg teljesen ép, a teste azonban már nem a régi.

​ANDREA CODDINGTON

Sikeres szlovák író. Két gyereke van: Sara és Marek. Végzettsége: újságíró. A nagytapolcsányi járásbeli Radošináról származik. Tizenegy évig New Yorkban élt, 2011 óta Pozsonyban lakik. Tíz könyve jelent meg eddig, köztük olyan bestsellerek, mint a Szép életünk lehetett volna (Mal to byť pekný život, 2009) és a Zsidó lány (Židovka, 2010).