Áldást vagy átkot jelentett, hogy édesapja, Jozef Kroner hírneves színész volt?

Áldást. Neki köszönhetően számos kiváló embert ismertem meg. Kiskoromtól azt tapasztaltam, hogy nagyszerű és áldozatkész szüleim vannak. Édesapám népszerűsége nem is tudatosult bennem annyira, nagyon szerény ember volt ugyanis. A horgász barátai körében érezte magát a legjobban, Szlovákia-szerte sokukkal tartott kapcsolatot.

Sokan önt tartják a legoptimistább szlovák színésznőnek. Miből fakad ez a derűlátás?

Ok nélküli optimista vagyok. Részben persze viccből mondom ezt, illetve az egyik kedvenc filmemre, az Ok nélküli lázadóra utalok ezzel (magyarul Haragban a világban címmel forgalmazták – a szerk. megj.). Benne van ebben az igyekezet is, hogy minden élethelyzetben találjunk valami jót. Az optimizmus a sikert ugyan nem garantálja, ám mégis könnyebbé teszi az életet.

A Pozsonyi Közlekedési Vállalat egyik projektjének köszönhetően az egyes állomásneveket ismert személyiségek hangján hallhatják a járműveken utazók. Az ön hangja a Šafárik téren hangzik fel. Mit gondol az ilyen kezdeményezésekről?

Szimpatikusnak tartom, ha valaki arra törekszik, hogy mások mindennapjait egy kicsit színesebbé vagy kellemesebbé tegye. Néha egy apróság is elég. Az utóbbi időben nálunk is egyre gyakoribb, hogy időt fordítunk ezekre az apró figyelmességekre. Végül is az élet sem csak nagy projektekből és nagyszabású eseményekből áll. Szívesen elvállalok ilyesmit, és nem kérek érte honoráriumot.

Mit gondol a hangoskönyvek felolvasásáról vagy más olyan feladatról, melyben csak a hangját használhatja? A közelmúltban szerepelt a Tulajdonosok című hangjátékban. Nagyobb kihívást jelent, ha nem lehet a színészi játék része a testbeszéd és a mimika?

Mindenképpen kihívás ez, hiszen mindent csupán a hangunkkal fejezhetünk ki. Szeretem a rádiós felkéréseket és örömmel mondtam igent a Tulajdonosokra is. Nagyon tetszett Jiří Havelka eredeti színdarabja és a belőle készült film is. A legújabb hangoskönyv, amit felolvastam, Bulgakov A Mester és Margaritája. Az eredeti, nem cenzúrázott szöveg fordításáról van szó, ebben olyan részek is szerepelnek, amelyek a kommunizmus alatt nem jelenhettek meg sem Oroszországban, sem nálunk.

Édesapja filmjei közül melyiket kedveli a legjobban, és miért?

A Ján Kadár és Elmar Klos rendezte Üzlet a korzónt. És nem csak azért, mert ez a legsikeresebb filmje, amely 1966-ban megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart. Nagyon erős üzenetet hordoz, amely ma sem veszített erejéből és időszerűségéből. Szép emlékeim fűződnek a forgatáshoz is, mely meghatározó élményt jelentett számomra. Tizenkét éves lánykaként ekkor két hetet tölthettem Kisszebenben.

Nemrég ott jártam, a film főhősének, az édesapám által megformált Tóno Brtkónak a szobrát avatták fel a városban. Megható volt. Olyan emberek szólítottak meg, akik gyerekként szerepeltek a filmben. Ők is a Juraj Herz segédrendező által kiválóan irányított statiszták csapatába tartoztak. Akkor egész Kisszeben a forgatás lázában égett.

Örömmel tölt el, hogy a film alapjául szolgáló irodalmi szöveg és a forgatókönyv szerzőjének, Ladislav Grosmannak a személye révén Homonnán is őrzik a film emlékét. A filmben ábrázolt történet alapjául ugyanis a városban lejátszódott események szolgáltak, a város szülöttjeként pedig ezeket vetette papírra az író.

Hogy érezte magát Martin Šulík legújabb filmjének, a Nyúlfülű férfinak a forgatásán?

Szeretem Šulík filmjeit. Mindig a forgatókönyv alapján döntök, és ez nagyon megfogott. Tetszett a rám osztott szerep is: egy egocentrikus író frusztrált feleségét alakítom. Színésztársammal, Miroslav Krobottal már a forgatás előtt is ismertük egymást. Nem volt kétségem afelől, hogy megtaláljuk a közös hangot. Šulík rendezőként szívélyes, sőt családias hangulatot teremtett.

Pályafutása mely szerepét tartja a legőrültebbnek?

Színházi szerepeim közül mélyen bevésődött az emlékezetembe Jan Antonín Pitínský Anya című darabja, mely az Astorka színházban Juraj Nvota rendezésében került színpadra. Egy anyát játszottam, aki a család és a rend védelmében annyira következetesen és rendíthetetlenül jár el, hogy fokozatosan az egész családot kiirtja. Közben nem teljesen egyértelmű, hogy mindezt szándékosan vagy tévedésből, akaratlanul teszi-e. Legutóbb a prágai Divadlo na Vinohradech színházban próbáltam egy szintén eléggé sajátságos szerepet – egy excentrikus, szabadelvű nyolcvanéves nőt alakítok, aki az ötleteivel folyamatosan meglepi és sokkolja a környezetét. Egyúttal azonban a jószívűség, a tolerancia, az életigenlés megtestesítője. A darab címe Harold és Maude.

Melyik film változtatta meg az életét?

A Vadméhek, akkor ismerkedtem meg ugyanis Bohdan Sláma rendezővel. Ő éppen akkor végzett a prágai színművészeti akadémián. A Vadméhek volt az első egész estés filmje, addig nem ismertük egymást személyesen. Ez a stáb többi tagjára is igaz volt. Amikor azonban elolvastam Bohdan forgatókönyvét, nagyon belelkesültem. Már régen nem volt a kezemben ilyen mély és lebilincselőenmegírt szöveg. Bár olyan fiatalokkal kellett együtt dolgoznom, akiket korábban nem ismertem, éreztem, hogy élvezetes munka elé nézek. A Vadméhek sikere után több lehetőséget kaptam Csehországban, mint Szlovákiában.

Melyik film jelentette az ön számára a legnagyobb színészi kihívást?

A Jeges nagyi. És nem csak a hideg víz miatt. A jeges fürdőzéshez hozzá lehet szokni. Ha az ember csak egy kicsit akarja, és van motivációja, akkor képes rá. Én magam vagyok erre az élő példa. Egy évvel a forgatás előtt nem volt az országban nagyobb fagyosszent nálam. A legnagyobb színészi kihívás azonban abban rejlik, hogy a néző higgyen a színésznek, hogy a színészi alakítás emberi és autentikus legyen.

Még mindig szokott jeges vízben fürdeni?

Tavaly ősszel szünetet tartottam, mert a Covid-fertőzést követően még nem álltam erre készen. Otthon azonban a hideg vizes zuhanyzás továbbra sem maradt el.

Hol tartja a Jeges nagyiért kapott Cseh Oroszlán-díjat?

Biztonságban, bezárva egy szekrénybe, hogy ne porosodjon. Beszélgethet ott a Vadméhekért kapott oroszlánnal.

Egy évvel ezelőtt átesett a koronavíruson. Mennyire viselte meg a betegség?

Nagyon kellemetlen volt. Remélem, hogy ezt az időszakot, és az összes eddigi és még előttünk álló hullámot minél előbb elfelejtem. És abban is bízom, hogy rövid időn belül az emberek kellemesebb és vidámabb témákról fognak beszélgetni vagy vitatkozni.

Mi a legnehezebb a színészetben?

Amikor egy színész iránt egyszer csak megszűnik az érdeklődés. A munka nélküli színész szenved. Ha eltűnik a nézők és a színházi vagy a filmes szakma látóköréből, lassan feledésbe merül. Ez sokszor nagyon igazságtalan, és egyáltalán nem kell, hogy összefüggésben álljon az illető színészi képességeivel. Egyszerűen csak a körülmények és véletlenek szerencsés együtt állása hiányzik. Ilyenkor a színészet nagyon kegyetlen foglalkozássá válik.

A színház mellett a sanzonok is közel állnak önhöz. Honnan ered az éneklés, különösen a sanzonok iránti szeretet?

A kezdetektől fogva énekeltem a színházban, de mindig csak az adott darab részeként. Bár gyerekként a zeneiskolában zongorázni tanultam, sosem akartam énekesnő lenni. A sanzonok azonban mindig is vonzottak, a minőségi szöveget ugyanis mindig fontosnak tartottam. Ez tulajdonképpen egy rövid, elénekelt dráma. Akkor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, amikor az azóta elhunyt rendező, Jozef Bednárik létrehozott egy sanzonklubot. Azóta van a repertoáromban csaknem tíz csodálatos és nehéz sanzon. Ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogy a Hana Hegerová 88. születésnapjára rendezett koncerten kettőt is elénekelhettem közülük.

Harminchét éve ugyanazzal a férfival él. Mi a hosszú párkapcsolat titka?

Egyszerűen jól érezzük magunkat együtt. Nem tudom, hogy ez speciálisan a mi érdemünk-e, vagy a véletlen és a szerencse összjátéka. Mindkettőnkben megvan a szükséges humorérzék – ugyanazok a dolgok váltanak ki belőlünk nevetést, gyakran saját magunkon nevetünk. A humor felszabadít és megtisztít. Sosem versengtünk egymással, nem akartuk a másikat átformálni, vagy azon kapni, hogy valamit rosszul csinál. Ha nem értettünk egyet vagy összevesztünk, a mosolyszünet sosem tartott sokáig.

Egy ideje Prágába költözött. Hogy érzi ott magát?

Jelenleg ugyan Prágában, illetve Csehországban töltöm az év nagyobb részét, de még mindig nem érzem úgy, hogy odaköltöztem volna. Amikor Prágába utazom, öröm tölt el, hiszen újra találkozhatok barátaimmal és kollégáimmal, beülhetek kedvenc helyeimre, egy-egy apró kávézóba. A rendkívül tarka, különböző stílusirányzatokat képviselő színházi világhoz szokott, igényes cseh közönséggel való találkozás pedig külön örömet jelent. Sokszor kellemes meglepetésként ér, hogy az előadást követően autogramot kérnek tőlem. Amikor pedig az ellenkező irányba utazom, várom, hogy újra Pozsonyban, Szlovákiában lehessek, találkozhassak szeretteimmel és otthoni kedves ismerőseimmel.

Ha turistáknak kellene ajánlania néhány szlovákiai látnivalót, hová küldené őket?

Minden külföldi vendégnek megmutatnám a kelet- és közép-szlovákiai artikuláris fatemplomokat és például Selmecbánya, Bártfa vagy Lőcse történelmi városközpontját. Egy napot biztosan Kassán töltenék velük, hogy gyönyörködhessenek a Szent Erzsébet-dóm és a történelmi városmag csodájában. A népi építészet igényesen felújított kincseit sem hagynám ki például Osztornyán (Osturňa), Vlkolínecben és Csicsmányban (Čičmany), de a Kvacsáni-völgy Oblazy nevű vízimalmaihoz is ellátogatnék velük.

Hol tud a leginkább kikapcsolódni, feltöltődni?

A víz mellett, az erdőben, a természetben. Pedig alapvetően városi ember vagyok. De talán éppen ezért szeretek a természetben, például az erdőháti fenyvesekben lazítani. Ezek különösen közel álltak édesanyámhoz, hiszen Gajaron született, fiatalkorában pedig Malackán élt.

Melyik világvárost tartja a legszebbnek?

New York volt rám a legnagyobb hatással. Csak háromszor jártam ott, de mindannyiszor úgy éreztem, élni is tudnék ebben a városban. Meglepett, hogy ennek az irdatlan labirintusnak is hányféle barátságos és megnyerő arca van.