Az utazóbloggereknek különösen nehéz volt az elmúlt év. Te hány hónapig nem hagytad el Magyarországot, és hogyan viselted?

A világjárvány majd tizennégy hónapja alatt mindössze egyszer jártam külföldön, Szlovéniában voltam az első hullámot követő nyitás után. Jól esett megmártózni a tengerben, mindössze fél órát töltöttem benne, de sokáig éltetett az élmény. Itthon viszont lefoglalt a regényírás, ami az eddigi életem egyik legcsodásabb utazása volt. Szigorú napirend szerint éltem, ez segített az alkotásban. A karanténidőszak kezdetén olvastam egy remek cikket, amelyben űrhajósok mesélik el a tapasztalataikat azzal kapcsolatban, mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha az ember sokáig nem hagyhatja el a helyét. Minden nap korán, ötkor vagy hatkor keltem, egy órát olvastam, egy órát jógáztam, elkészítettem a reggelimet, aztán hozzáláttam az íráshoz. Délig legtöbbször meg is voltam a nap produktív részével, délután pedig a legtöbbször kirándultam, de az is gyakran előfordult, hogy felültem egy hajnali vonatra, és a jóga kivételével ugyanúgy a kialakult rutin szerint dolgoztam, és a túrázások után nyújtottam jógával és nyugtattam meg magam meditációval. Tudom, hogy furcsán hangzik, de visszanézve nosztalgiával gondolok vissza erre a csendes időszakra.

Egyébként nem hangzik rosszul, megértem, hogy jó emlékként őrzöd. Itthon azért nagyon sokfelé jártál. Mit szerettél volna mindenképp látni, megismerni?

Életemben először jártam Hajdúszoboszlón, ahol Balla mama réteshúzó workshopján vettem részt, de izgalmas tanösvényeket is felfedeztem. Rendkívül vonzónak találom a botanikai ritkaságok felkutatását. Emlékezetes maradt a Kiskunsági Nemzeti Park árvalányhaj túrája, de majdnem minden olyan növényt sikerült megnéznem virágzása idején, amit szerettem volna. A hajdúbagosi kökörcsinmező például hiányzik, oda jövőre elmegyek, ha éppen itthon leszek. Szóval maradtak azért fehér foltok.

Mit ajánlanál nyárra belföldön annak, aki nem tud, vagy nem mer külföldre menni?

Debrecent mindenképpen, igazán cool, mediterrán hangulatú város lett, szeretem, hogy az ott tanuló külföldiek miatt világvárosi hangulata van. Perzsa, brazil és afrikai emberek sétálnak az utcákon, jó a hangulat – rám egyébként is jó hatással van a város, szeretek elmerülni a történeteiben.

Növénytanilag is, gondolom.

Persze, mind botanikai élményekben, mind irodalmi hagyományokban gazdag város. Bírom még a Homoki Lodge jurtáit, amit egy bécsi művészettörténész házaspár álma volt az Alföldön, Szegedhez közel. Egy napos, nagyon könnyű túrára a tatai lápi erdő tanösvényt ajánlom, egy egész napra pedig Pannonhalmát. Csodálatos, gazdag kultúra, botanikus kert, megnyugtató és tiszta, jó energia van a Pannonhalmi Főapátság körül, ami egészen hosszú időre képes feltölteni.

Mennyire befolyásol téged az utazásban, hogy most jóval bonyolultabb? Értem ezalatt, hogy vállalod a kellemetlenségeket a célországban, vagy inkább hozol egy B-tervet?

Még nem tudom, hogy mennyire bonyolult, mert szinte naponta változnak a beutazás szabályai a világ országaiban – mutálódó vírusvariánsok ütik fel a fejüket, lezár-kinyit, elfogad, kivált, megtilt. Képtelenség úgy tervezni, mint régen, de a PetersPlanet ötödik születésnapjára tervezett Kilimandzsáró túrát gőzerővel szervezem erre a nyárra.

Vonatút biztosan lesz benne, mert úgy tudom, különösen vonzódsz a vonatokhoz. Nem csak itthon járod be vele az országot, de Ecuadorban, Franciaországban és Indiában is gyakran vonatoztál. Mit érzel, amikor a szerelvényről szemléled a suhanó tájat?

A vonatozásnak van egy semmihez sem hasonlítható romantikája: nyugodtan tudok olvasni, írni, ismerkedni a helyiekkel vagy éppen aludni. Praktikusabb okai is vannak, mert éjszakai vonatozással például rengeteg időt spóroltam Oroszországban. A vonatozás inspirál, a regényem több jelenete játszódik vonaton, sőt, a Dharma - Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszigcímű regényem hivatalos bemutatóját a Vasúttörténeti Parkba szerveztem. A Múzeumok Éjszakáján este nyolckor a vonatok között felállított színpadon lesz felolvasás és egy beszélgetés Gyárfás Dorkával. Ő le is fotózott, amikor a szlovén sajtóútra mentünk együtt vonattal, miközben a regényen dolgoztam utazás közben.

Tetszik, ahogyan el tudsz veszni az apró, ám annál fontos részletekben: egy szempárban, egy virágban… Hogy csinálod?

Megtanultam jóban lenni önmagammal, becsülni és megélni a pillanatot, a jelent. Nem bonyolult, nem kell mindent véresen komolyan venni. Minden elmúlik egyszer, a változás az egyetlen, ami állandó.

Van olyan, hogy kedvenc országod?

Persze, több is van. India, Irán, Kolumbia, Kuba és Spanyolország is nagy kedvencem.

És olyan, ahol azt érezted, megérkeztél?

Havanna. Ott nemcsak azt érzem, hogy megérkeztem, hanem olykor azt is, hogy lehet, hogy onnan el sem mentem.

A héten jelent meg az előbb említett regényed, a Dharma - Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig. A könyvvel mi magunk is „körbejárjuk" a világot (Párizs, Rio, New York, India). Nyilván a saját utazásélményeidet is belevitted a regénybe.

A regény június 10-én jelent meg, az első találkozás a közönséggel pedig a Margó Kortárs Irodalmi Fesztiválon lesz június 12-én, este negyed nyolckor a Városmajori Szabadtéri Színpad kisszínpadán. Ott Anna kérdez és Gálffi László színművész olvas fel a regényből részleteket. A Dharma korokon és kontinenseken átívelő családregény, megtörtént eseményekből építkező fikció. A nagyszüleim örökségéből, elbeszéléseiből és mondásaitól ugyanúgy inspirálódtam, mint az utazásaim alatt megismert történetekből. Visszanézve szinte hihetetlen, hogyan kapcsolódtak össze a különböző történetek és tapasztalások egy nagy ívű történetfüzérré.

Beavatnál egy kicsit regénybe?

A regényfolyam forrásvidéke a II. világháború traumájából éppen csak magához tért Biharnagybajom. Az ötvenes évek közepén itt kapja meg katonai behívóját Kamuti István, akit a messzi fővárosba vezényelnek. Az egyszerű paraszti sorból indult fiú kalandos utazásának azonban csak első állomása Budapest: a sors hamarosan egészen az óceánon túlra repíti, hogy az otthoniakat maga mögött hagyva New Yorkban, majd pedig Rio de Janeiróban keresse a boldogulást és a szerelmet. A második részben már egy másik korban járunk. Tamás és Andrea általános iskolásként a szocialista Magyarország utolsó óráiban szeretnek egymásba, hogy aztán együtt éljék meg a rendszerváltozás első évtizedeit, annak minden kihívásával és kudarcával. Tamás hiába menő reklámszakember, élete és Andreával való kapcsolata mégis válságba kerül, amivel Párizsban szembesülnek. Ezután Tamás Marokkóból indulva Iránon át szinte az egész világot beutazza, hogy választ találjon a kérdéseire. A harmadik rész főhőse Léna, aki önfeledten éli az y generációs fiatalok látszólag gondtalan életét, táncművészként dolgozik. Egy születésnapi ajándék kapcsán azonban minden, amit önmagáról tudni vélt, megkérdőjeleződik számára. Léteznek véletlenek? Valóban olyan kiszámíthatatlan a sors, mint gondolnánk? És vajon milyen misztikus kapcsok fonják össze István, Tamás és Léna életét? A válaszokért egészen Indiáig, pontosabban a világ legszentebb folyójának, a Gangesznek a partjáig kell utaznunk.

Nagyon izgalmasan hangzik, biztosan elolvasom. Hova vonultál el írni, hol ment a legjobban az alkotás?

A legtöbb részt a budapesti Lövőház utcában írtam, de sok történet született vonatokon, utazás közben és egy pár hétre elvonultam abba a házba, ahol Hamvas Béla élt és alkotott a Kőhegyen. Az utolsó simításokat pedig Pannonhalma csendjében, a Szent Jakab Házban végeztük el Gyuricza Eszterrel, aki a regény szerkesztését vállalta. Az alkotáshoz fegyelem, figyelem és csend kell leginkább, elhiszed, hogy az utóbbit a legnehezebb megtalálni?

Szöveg: Sinkó Edit