A spanyol Santiago de Composteláig vezető zarándokút (pontosabban -utak) voltaképpen évezredek óta vonzzák a gyaloglókat, hiszen még a kereszténység előtti korban is ide, a világ végére (Finisterre) jöttek el az újjászületésre áhítozó emberek. A keresztények körében a zarándokút a 10-11. században vált egyre népszerűbbé, hogy aztán a fekete himlő és a reformáció némileg visszavesse a lelkesedést. A túrázás fokozatos elterjedésével párhuzamosan a zarándokút ismertségének elterjedéséhez Paulo Coelho 1987-ben megjelent A zarándoklat című műve is nagymértékben hozzájárult, szinte rászabadította a Caminóra a spiritualitást kereső sporttársakat. A Szent Jakab zarándokút mára a világ legnépszerűbb hosszútávú túraútvonalává vált. De vajon miért is vonz ennyi embert, és jól járunk-e, ha mi is nekivágunk?

A zarándoklatok popsztárja

Bár a fekete himlőhöz hasonlóan a Covid is számottevő csökkenést okozott a gyaloglók számában, a ’80-as évektől kezdve a járvány kitöréséig a Camino népszerűsége meredek emelkedést mutatott. Olyannyira, hogy a túrát évente már 300-350 000 ember teljesítette, ez pedig a nyári napokon óránként akár 100 új célba érkezőt jelentett. Így a zarándoklat egy össznépi örömünneppé vált, ahol senki nem maradt egyedül, aki nem akart, és senkit sem faltak fel útközben a farkasok. Legfeljebb az ágyi poloskák, a túrázók létszámával és folyamatosan hömpölygő tömegével ugyanis a helyi infrastruktúra színvonala – az útvonal kommercializálódásával ellentétben – nem tartott lépést. Jó példa erre a kötelező minimális távolság, amiért már oklevél jár: a Compostelától számított 100 km-es távon belül a Francia Úton a boltok száma meredeken csökken, míg a vendéglátó egységeké hirtelen megnő, az árak pedig szemmel láthatóan megugranak. A zarándokok 25-50%-a ugyanis csupán a megkövetelt 100 km-t teljesíti, a túra „vége”, vagyis utolsó 5-7 napja egy természetben végigjárt meditatív séta helyett így inkább egy tömegfutóversenyre hasonlít.

Aszfaltozott luxusséta?

Apropó, természet. A Szent Jakab zarándokút nem a természethez való közelebb kerülést szolgálja, igaz, ez soha nem is volt célja. Még a túrázás fellendülése előtt, azaz a hetvenes-nyolcvanas években a spanyol kormány leaszfaltoztatta a történelmi zarándokút nagy részét, ez volt ugyanis a legalkalmasabb útvonal a transzferforgalom számára is. A Caminónak így csupán 1%-a halad keskeny, egy méter széles ösvényen, a többi része hol széles földúton, hol aszfaltos úton, hol forgalmas autóúton vagy épp macskaköveken vezet.

Az aszfalton való gyaloglás köztudottan nem egészséges, igaz, még mindig jobb, mintha egyáltalán nem sétálnánk. Mivel azonban a teljesítők száma e körülmények ellenére is folyamatosan nő, a kezdő vagy alkalmi túrázónak az aszfalt minden bizonnyal inkább biztonságot és gyors előre haladást, mint elriasztó tényezőt jelent. Ahogy vélhetően a többi civilizációs vívmány is, melyeknek köszönhetően nem kell magunkkal sem ételt, sem vizet, sem sátrat, sem hálózsákot cipelnünk, mert sehol sem fenyeget a települések hiánya vagy a vadon közelsége. Az útvonal közvetlen közelében minden megvásárolható, amire csak a túra során szükségünk lehet. Ez pedig a Camino népszerűségének az egyik alapköve.

A kezdők mennyországa a haladók purgatóriuma

Aki nem a természetben szokta tölteni ideje nagy részét, vagy épp nem a Sziklás-hegységben rója napi futóköreit, ám nem riad vissza egy kis fizikális-mentális kihívástól, annak a Camino jó választás lehet. Szállás, víz, étel és túratársak lépten-nyomon fellelhetők, emiatt egészen könnyű zsákkal is el lehet indulni, tetőt a fejünk fölé pedig 5 kilométerenként találunk. Naponta mosakodhatunk, vehetünk jobb cipőt, ha az első feltörte volna a lábunkat, és nem kell havat olvasztani a reggeli kávénkhoz. Ne lepődjünk meg azonban, ha vízhólyagok jelennek meg a lábfejünkön, ha tűző napon kell gyalogolnunk, ha futó záporok nehezítik az utunkat – este kellemes fáradtsággal hajtjuk le majd a fejünket. Igaz, ha auberge-ekben szállunk meg, jobb, ha füldugót is viszünk magunkkal, mert valaki biztosan horkolni fog, a „zarándokmenüt” pedig kerüljük, ugyanis többnyire a drága, de nem finom kombinációját nyújtja.

Ha azonban egy zarándoklat számunkra az egyedüllétben, a természetben és a háborítatlan környezetben való elmélyülést kell, hogy jelentse – nos, akkor rossz helyen járunk, és a legjobb, amit tehetünk, hogy nem Santiago de Compostela felé indulunk, hanem a Pireneusokba.