Azt mondják, a profi sportolóknak nehéz dolguk van, amikor aktív sportpályafutásuk befejeztével mindent elölről kell kezdeniük. Önnek azonban ez eddig kiválóan sikerült. Így tervezte?
Nem gondolkodtam ezen, de hálás vagyok, hogy így alakult. Amikor néhány éve befejeztem a hokis karrieremet, nem tudhattam, meg tudok-e majd élni. Rendben leszek-e, és lesz-e annyi pénzem, hogy az alapvető költségeket állni tudjam. Teljesen a nulláról kezdtem. Nem volt annyi megtakarításom, hogy a lábam az asztalra téve hátradőlhettem volna. Ezért a biztonságot választottam, és beléptem a rendőrséghez. Nem keresek sokat, de tudok úgy tervezni, hogy minden hónapban kijöjjek. Nyilván a hokis karrierem alatt más fizetést kaptam, de más volt az életstílusom is.
Miért éppen a rendőrség?
Úgy vélem, ha valaki nem akar balhézni, tisztességtelen ügyekbe keveredni, akkor a rendőrség mindenképpen egy biztos pontot jelent, ha csak saját maga nem rontja el a dolgokat. Nekem pedig biztos pontra van szükségem, még ha szerényebbre is. Igaz, hogy szép összegeket kerestem, de az egész nagyon törékeny volt, és néhány sérülés megfosztott ettől.
Pontosan mi a dolga a rendőrségnél?
Főtörzsőrmester vagyok. Referensként dolgozom a rendőrség sportközpontjában, amelynek feladata, hogy gondoskodjék a sportolókról. Én intézem az ügyeiket, ha külföldre utaznak, intézem a biztosítást és hasonlók. Tetszik ez a munka, mert több sikeres sportolóval is találkozhatok így. Sőt amióta eljöttem a körzeti rendőrőrsről, több időm marad olyan tevékenységek végzésére, amelyekkel még a munka mellett foglalkozom. Már nincsenek tizenkét órás ügyeleteim.
Mikor történt a változás?
Nagyjából egy éve.
Mit szól a médiában elért sikereihez? Jégkorong-kommentátorként és elemzőként is dolgozik, Marián Gáboríkkal közösen pedig podcastokat készít a közszolgálati tévében látható Boris és Brambor című műsorban. Írt egy könyvet, szerepel az ország érdekes helyeit feltérképező „Mosolyogva Szlovákián át" című utazós show-ban. Ma már szinte mindenki ismeri.
Engem is meglepett, hogy az új életem milyen gyorsan – szinte magától – beindult. Nem gondolom azonban, hogy mindenki ismerne. Továbbra is ugyanazokkal az emberekkel találkozom. Teljesen hétköznapi életet élek. A családtagjaimmal pont ugyanúgy találkozgatok, mint azelőtt, ugyanazok a barátaim. Azt, hogy egy új közegben is sok fantasztikus embert ismerhettem meg, csak bónusznak tekintem. Hálás vagyok érte. Tisztelem a sikeres embereket.
Miért?
Nem a pénzük miatt, hanem azért, mert olyan emberek, akiknek érdekes élettörténetük van, és biztosan nem volt egyszerű eljutniuk odáig, ahol most vannak. Legyen szó akár azokról, akikkel a „Mosolyogva Szlovákián át" című műsort készítettem, vagy akár azokról, akikkel hokimeccseket értékelek. Mindannyian inspiráltak, nagyon sokat tanulhatok tőlük. Így voltam ezzel a jégen is. Figyeltem a játékostársaimat, és tanultam tőlük. Egy hátvédtől, aki a juniorcsapatomban a legtöbb gólt lőtte, például megtanultam kapura lőni. André Benoit-nak hívják. Más dolog persze, hogy a tanultak kihasználása nem sikerült teljes mértékben, bár ennek köszönhetően nagyon jól lőttem csuklóból. A színészektől pedig azt tanultam meg, hogyan ne kerüljek zavarban a kamera előtt. Egyszer voltam kamerapróbán színészként, nem pedig műsorvezetőként, a feladatot pedig nem sikerült megoldanom, ugyanis nagy volt bennem a szégyenérzet.
Vagyis izgul a kamerák előtt?
Szakkommentátorként nem. Amikor Pavol Gašpar először hívott meg stúdiószereplésre, tudatosult bennem, hogy egy kicsit izgulok. Ám minden fejben dől el. Azt mondtam magamban: ne figyelj a kamerákra. Sikerült is teljesen kizárnom őket, és csak a meccsre koncentrálnom. A közvetítés alatt már nem izgultam. De ha valamit el kellett játszanom, akkor nagyon szégyenkeztem. Ez vagy megvan az emberben, vagy nincs.
Hogyan reagálnak a játékosok a meglátásaira és az esetleges bírálataira?
A mérkőzésekkel kapcsolatos elemzéseim miatt még soha nem haragudtak meg rám. Profi játékosok, tudják, hogy csak a munkámat végzem. Csak olyan dolgokkal kapcsolatban nyilvánítok véleményt, melyekről meg vagyok győződve, melyeket a világ legjobb edzőivel való találkozásaim és videóelemzések révén sajátítottam el. Rosszabb a helyzet a bírókkal. Ők nagyon rosszul viselik a kritikát. Előfordult, hogy egyikük nem volt hajlandó kezet fogni velem.
„Bunyósnak hívtak" című könyvében, amelyet Marián Szűcs újságíróval együtt írt, szintén nem félt nyíltan nevükön nevezni azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek önnek. Komoly kritikával szembesült a könyv megjelenése után?
Eljutott hozzám egy-két nyilatkozat. Nem is sejtettem, hogy a kritikusaim szemében olyan nagy nevem van, hogy a véleményem miatt rosszul érzik magukat. Én viszont csak a saját tapasztalataimról beszéltem, amit senki nem vehet el tőlem. Hiába mondaná bárki, hogy az nem is úgy volt. A könyv a legjobbkor jelent meg: az emlékek és az érzések még elég frissek voltak hozzá. Ha hosszabb ideig ültem volna rajta, akkor – ahogy az emberek többsége – végül egy legyintéssel intéztem volna el az egészet. Nem ér ez annyit, valakinél kihúzzam a gyufát. Akik tényleg elolvasták a könyvet, bizonyára észrevették, hogy senkit sem sértegettem, és kerültem a személyeskedést. Ha egy edzővel szemben fenntartásaim vannak, csak saját tapasztalataimra támaszkodom, és csakis professzionális szempontokat veszek figyelembe. Szigorúan elválasztom egymástól a munkát és a magánéletet. És a kritikát is. A konstruktív, professzionális kritika és az istentelen sértegetés két külön dolog. Ezt sajnos sokan nem látják.
Melyik médiatevékenységet kedveli a leginkább? A szakkommentátorkodást, a podcastokat, a forgatásokat vagy a beszélgetéseket?
Örülök, hogy ez ennyire változatos. Mindegyik új kihívást jelent, nem tudnék egyet kiválasztani közülük. Talán természetes, hogy leginkább a hokis elemzések során érzem magam elememben. Olyasmit magyarázok, amit megtanultam. Nem mondok semmi mást, csak azt, amit a hokis pályafutásom alatt megtanultam. Nem voltam különösebben tehetséges hokis. Sok múlott azon, vajon azt fogom-e csinálni, amit az edző mond. Sportkarriert csinálni is azáltal lett esélyem, hogy betartottam az edzők utasításait. Hasznosítani tudom az összes videóelemzést, amit játékosként láttam. Nagyszerű, hogy a tanulással töltött órák sem váltak hiábavalóvá, a tapasztalatokra pedig sportpályafutásom befejeztével is tudok építeni.
A jégkorong és a rendőri pálya mellett hogyan értékeli a „harmadik életét" – a médiaszerepléseket?
Ez egy bónusz. Tudom persze, hogy nagyon törékeny. Amilyen gyorsan jött – egyik napról a másikra ajánlatok özöne árasztott el –, olyan gyorsan véget is érhet. Nem erre építek, nem ez a legfontosabb. Ahogyan jégkorong-pályafutásomat elvették tőlem a sérülések, életem médiának szentelt részében is közbejöhet valami. Nem örülnék neki, a nagymamám azonban mindig azt mondogatta: „Jobb félni, mint megijedni."
Nagyon peches volt a sérüléseivel, a térde miatt nem tudott igazán kiteljesedni a pályafutása.
Sajnos ez történt. Nem érzem ezt igazságtalanságnak. Nem szoktam kifogásokat keresni, ez lenne a legegyszerűbb, erre mindenki képes. Az az érdekes ebben, hogy a győztesnek soha sincsenek kifogásai. Hálás vagyok azokért a tapasztalatokért, amelyeket a sport adott. Most már nem tud megtörni akármi. A sok kudarc után mindezzel újra szembenézni – ehhez már mentális erő kell.
Nem húzza vissza a szíve a jégre?
A testem már nem bírja. Az, hogy valamit ki tudok elemezni egy közvetítés alatt, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tudnám csinálni a jégen. A mai hoki annyival gyorsabb, hogy sem iramban, sem fordulékonyságban sem tudnám felvenni a versenyt a legjobbakkal. Fejben még menne, a valóságban már nem.
Tavaly meg is nősült. A sok elfoglaltsága mellett marad ideje pihenésre?
Ha igen, akkor a családdal pihenek. Ezt nagyon nagyra értékelem. Minden óra, amit otthon töltök, óriási feltöltődést jelent számomra.