Boris Valábik hálás az új kihívásokért

Pontosan mi a dolga a rendőrségnél?

Főtörzsőrmester vagyok. Referensként dolgozom a rendőrség sportközpontjában, amelynek feladata, hogy gondoskodjék a sportolókról. Én intézem az ügyeiket, ha külföldre utaznak, intézem a biztosítást és hasonlók. Tetszik ez a munka, mert több sikeres sportolóval is találkozhatok így. Sőt amióta eljöttem a körzeti rendőrőrsről, több időm marad olyan tevékenységek végzésére, amelyekkel még a munka mellett foglalkozom. Már nincsenek tizenkét órás ügyeleteim.

Mikor történt a változás?

Nagyjából egy éve.

Mit szól a médiában elért sikereihez? Jégkorong-kommentátorként és elemzőként is dolgozik, Marián Gáboríkkal közösen pedig podcastokat készít a közszolgálati tévében látható Boris és Brambor című műsorban. Írt egy könyvet, szerepel az ország érdekes helyeit feltérképező „Mosolyogva Szlovákián át" című utazós show-ban. Ma már szinte mindenki ismeri.

Engem is meglepett, hogy az új életem milyen gyorsan – szinte magától – beindult. Nem gondolom azonban, hogy mindenki ismerne. Továbbra is ugyanazokkal az emberekkel találkozom. Teljesen hétköznapi életet élek. A családtagjaimmal pont ugyanúgy találkozgatok, mint azelőtt, ugyanazok a barátaim. Azt, hogy egy új közegben is sok fantasztikus embert ismerhettem meg, csak bónusznak tekintem. Hálás vagyok érte. Tisztelem a sikeres embereket.

Miért?

Nem a pénzük miatt, hanem azért, mert olyan emberek, akiknek érdekes élettörténetük van, és biztosan nem volt egyszerű eljutniuk odáig, ahol most vannak. Legyen szó akár azokról, akikkel a „Mosolyogva Szlovákián át" című műsort készítettem, vagy akár azokról, akikkel hokimeccseket értékelek. Mindannyian inspiráltak, nagyon sokat tanulhatok tőlük. Így voltam ezzel a jégen is. Figyeltem a játékostársaimat, és tanultam tőlük. Egy hátvédtől, aki a juniorcsapatomban a legtöbb gólt lőtte, például megtanultam kapura lőni. André Benoit-nak hívják. Más dolog persze, hogy a tanultak kihasználása nem sikerült teljes mértékben, bár ennek köszönhetően nagyon jól lőttem csuklóból. A színészektől pedig azt tanultam meg, hogyan ne kerüljek zavarban a kamera előtt. Egyszer voltam kamerapróbán színészként, nem pedig műsorvezetőként, a feladatot pedig nem sikerült megoldanom, ugyanis nagy volt bennem a szégyenérzet.

Vagyis izgul a kamerák előtt?

Szakkommentátorként nem. Amikor Pavol Gašpar először hívott meg stúdiószereplésre, tudatosult bennem, hogy egy kicsit izgulok. Ám minden fejben dől el. Azt mondtam magamban: ne figyelj a kamerákra. Sikerült is teljesen kizárnom őket, és csak a meccsre koncentrálnom. A közvetítés alatt már nem izgultam. De ha valamit el kellett játszanom, akkor nagyon szégyenkeztem. Ez vagy megvan az emberben, vagy nincs.

Hogyan reagálnak a játékosok a meglátásaira és az esetleges bírálataira?

A mérkőzésekkel kapcsolatos elemzéseim miatt még soha nem haragudtak meg rám. Profi játékosok, tudják, hogy csak a munkámat végzem. Csak olyan dolgokkal kapcsolatban nyilvánítok véleményt, melyekről meg vagyok győződve, melyeket a világ legjobb edzőivel való találkozásaim és videóelemzések révén sajátítottam el. Rosszabb a helyzet a bírókkal. Ők nagyon rosszul viselik a kritikát. Előfordult, hogy egyikük nem volt hajlandó kezet fogni velem.

„Bunyósnak hívtak" című könyvében, amelyet Marián Szűcs újságíróval együtt írt, szintén nem félt nyíltan nevükön nevezni azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek önnek. Komoly kritikával szembesült a könyv megjelenése után?

Eljutott hozzám egy-két nyilatkozat. Nem is sejtettem, hogy a kritikusaim szemében olyan nagy nevem van, hogy a véleményem miatt rosszul érzik magukat. Én viszont csak a saját tapasztalataimról beszéltem, amit senki nem vehet el tőlem. Hiába mondaná bárki, hogy az nem is úgy volt. A könyv a legjobbkor jelent meg: az emlékek és az érzések még elég frissek voltak hozzá. Ha hosszabb ideig ültem volna rajta, akkor – ahogy az emberek többsége – végül egy legyintéssel intéztem volna el az egészet. Nem ér ez annyit, valakinél kihúzzam a gyufát. Akik tényleg elolvasták a könyvet, bizonyára észrevették, hogy senkit sem sértegettem, és kerültem a személyeskedést. Ha egy edzővel szemben fenntartásaim vannak, csak saját tapasztalataimra támaszkodom, és csakis professzionális szempontokat veszek figyelembe. Szigorúan elválasztom egymástól a munkát és a magánéletet. És a kritikát is. A konstruktív, professzionális kritika és az istentelen sértegetés két külön dolog. Ezt sajnos sokan nem látják.

Melyik médiatevékenységet kedveli a leginkább? A szakkommentátorkodást, a podcastokat, a forgatásokat vagy a beszélgetéseket?

Örülök, hogy ez ennyire változatos. Mindegyik új kihívást jelent, nem tudnék egyet kiválasztani közülük. Talán természetes, hogy leginkább a hokis elemzések során érzem magam elememben. Olyasmit magyarázok, amit megtanultam. Nem mondok semmi mást, csak azt, amit a hokis pályafutásom alatt megtanultam. Nem voltam különösebben tehetséges hokis. Sok múlott azon, vajon azt fogom-e csinálni, amit az edző mond. Sportkarriert csinálni is azáltal lett esélyem, hogy betartottam az edzők utasításait. Hasznosítani tudom az összes videóelemzést, amit játékosként láttam. Nagyszerű, hogy a tanulással töltött órák sem váltak hiábavalóvá, a tapasztalatokra pedig sportpályafutásom befejeztével is tudok építeni.

A jégkorong és a rendőri pálya mellett hogyan értékeli a „harmadik életét" – a médiaszerepléseket?

Ez egy bónusz. Tudom persze, hogy nagyon törékeny. Amilyen gyorsan jött – egyik napról a másikra ajánlatok özöne árasztott el –, olyan gyorsan véget is érhet. Nem erre építek, nem ez a legfontosabb. Ahogyan jégkorong-pályafutásomat elvették tőlem a sérülések, életem médiának szentelt részében is közbejöhet valami. Nem örülnék neki, a nagymamám azonban mindig azt mondogatta: „Jobb félni, mint megijedni."

Nagyon peches volt a sérüléseivel, a térde miatt nem tudott igazán kiteljesedni a pályafutása.

Sajnos ez történt. Nem érzem ezt igazságtalanságnak. Nem szoktam kifogásokat keresni, ez lenne a legegyszerűbb, erre mindenki képes. Az az érdekes ebben, hogy a győztesnek soha sincsenek kifogásai. Hálás vagyok azokért a tapasztalatokért, amelyeket a sport adott. Most már nem tud megtörni akármi. A sok kudarc után mindezzel újra szembenézni – ehhez már mentális erő kell.

Nem húzza vissza a szíve a jégre?

A testem már nem bírja. Az, hogy valamit ki tudok elemezni egy közvetítés alatt, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tudnám csinálni a jégen. A mai hoki annyival gyorsabb, hogy sem iramban, sem fordulékonyságban sem tudnám felvenni a versenyt a legjobbakkal. Fejben még menne, a valóságban már nem.

Tavaly meg is nősült. A sok elfoglaltsága mellett marad ideje pihenésre?

Ha igen, akkor a családdal pihenek. Ezt nagyon nagyra értékelem. Minden óra, amit otthon töltök, óriási feltöltődést jelent számomra.