Puskával a kézben - Veronika Vadovičova

Még mindig örömmel járok edzésre. Nem érzem monotonnak, mert minden egyes új alkatrésszel vagy kiegészítővel újszerű érzés célozni. Az új dolgokat folyamatosan tesztelem. Ha lépést akarok tartani a világgal, állandóan edzenem kell, hogy egyre jobb legyek. Néha három hónapig is eltart, mire egy új puskán sikerül mindent tökéletesen beállítani.

Amikor tavaly márciusban bejelentették, hogy a tokiói paralimpiát a koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztják, egy időre letettem a puskát. Szeptember óta azonban gyakorlatilag minden nap a lőtéren vagyok.

Néha két órát, néha nyolcat. Attól függ, hol vagyok és éppen mit csinálok. Légpuskával Pozsonyban edzem, kisöblű szabadpuskával Nyitrán. Volt olyan, hogy este fél tizenegykor még a lőtéren voltam Nyitrán.

Mivel a pozsonynádasdi (Trstín) ház, ahol a barátommal, Milannal éltünk, meglehetősen régi volt, úgy döntöttünk, egy új, akadálymentesített házba költözünk, lehetőleg közelebb az autópályához. Vinohradyból húsz perc alatt a nyitrai lőtéren vagyok, és Pozsony felé vezető autópálya is közel van.

Tudják. Amikor bejelentettem az új lakhelyem a községi hivatalban, a helyi iskola igazgatója rögtön egy a diákok körében rendezett beszélgetésre hívott meg. A helyiek felismernek, pedig eddig nem sok időt töltöttem a faluban. Ennek persze nagyon örülök.

Több mint 24 éve foglalkozom sportlövészettel. Ugyanazt a munkát kell mindig elvégeznem, de most már kicsit nagyobb a felelősségem. Már rég nem csak a magam örömére lövök, mint annak idején a pozsonyi Mokrohájska utcai iskola lövész szakkörérében.

A koncentrálás. Minden apró kis hibának következménye van. A koronavírus-járvány miatti másfél éves kihagyás után a tokiói paralimpia lesz az első versenyem. Előtte is rendeztek ugyan kisebb viadalokat, mégis inkább a hazai, zavartalan felkészülést választottam, hogy Japánban a maximumot hozhassam ki magamból.

Igyekszem nem tenni köztük különbséget, és mindegyikben a lehető legjobban lőni. Légpuskás álló lövészetben 2008-ban Pekingben és 2016-ban Rióban is paralimpiai bajnok lettem. De szeretem a fekvő lövészetet is, a kisöblű sportpuska 3x40 lövéses és a 60 lövéses, fekvő számát is. A legtermészetesebb testhelyzetet légpuskás álló lövészetben vehetem fel. Mégis az utóbbi időben éppen ebben a számban értem el a leggyengébb eredményeket. Mind a négy számnak megvannak a maga sajátosságai.

Nagyon jó, a magánéletben és a lőtéren is jól kijövünk egymással. Üzleti ügyeinek intézésében is segítségére vagyok, a sportból ugyanis nem tudnánk megélni. Milannak optikai kábelek és szatelitek forgalmazásával foglalkozó vállakozása van, telefonos asszisztensként próbálok neki segíteni mindenben, amire a cégnek szüksége lehet.

Tanulással. Kétszer ugyan vettem belépőt online színházi előadásra, de nem volt az igazi, unatkoztam a darabok alatt. Inkább különféle, a közösségi oldalakon elérhető online tanfolyamokra jelentkeztem : pszichológiával kapcsolatosra, erőnléti edzőire és ehhez hasonlókra. Vagy csak mentem és úsztam egy jót.

Igyekszem. Nemrég fejeztem be a bakkalaureátusi tanulmányaimat sportlövő szakedzői szakon, amivel nagy kő esett le a szívemről. Vagy a lőtéren voltam, vagy a gép előtt ültem és tanultam. Szeretném folytatni a szakot, a távoktatás számomra maximálisan megfelel.

Akkor elmegyek anyukámhoz Selpőcre (Šelpice) vagy a bátyáimmal és a gyerekeikkel kirándulunk. Ők rollereznek, én handbike-kal vagy speciálisan kialakított rollerrel megyek. Tévézni nem szeretek, talán már egy éve be sem kapcsoltam. Csak Milan nézi meg néha a Két pasi – meg egy kicsi egy-egy epizódját, amit én ki nem állhatok.

Addig, amíg érdekelni fog a lövészet és képes leszek jó eredményeket elérni. Az ausztrál Libby Kosmala 78 évesen is versenyez. Ahogy korábbi edzőm, Jozef Široký is, aki már szintén túl van a hetvenen. Szeretek versenyezni, utazgatni a nagyvilágban, és új embereket ismerni meg.

Nagypapám jó barátja misszionárius volt Japánban. Akkor is járt hozzánk, amikor a nagyapám már nem élt. Mindig hozott valamilyen ajándékot Japánból, ottani dalokat tanított nekünk, és sokat mesélt az országról. Tőle tanultam meg, hogy a szajonara azt jelenti, viszontlátásra, a kampaj pedig, hogy egészségére. Emiatt is örülök, hogy Japánba utazhatom. Korábban már versenyeztem Dél-Koreában, Kínában és Thaiföldön is, de Japánban még nem.

Ha a maximumot tudom kihozni magamból, és nem követek el semmiféle elkerülhető hibát, az elért eredménytől függetlenül elégedett leszek. A sportlövészetben lehetetlen teljességgel kizárni a hibákat. A pillanatnyi forma dönt, a mentális állapot, és hogy jó-e az ember közérzete.

Meglátjuk, lesz-e hozzá elég türelmem.

Megjegyzés: Az interjú a Drive Magazin számára még a tokiói paralimpiai játékok előtt készült. Veronika onnan végül egy aranyéremmel tért haza.

Veronika Vadovičová

A szlovák paralimpikon 1983 februárjában született Nagyszombatban.

Öt paralimpián vett részt, öt érmet, köztük három aranyat szerzett (egyet 2008-ban, Pekingben, kettőt pedig 2016-ban, Rióban).

A Nagyszombati Egyetemen szociális munka, Olomoucban pedig gyakorlati testnevelés szakon tanult. Bakkalaureátusi sportlövő szakedzői képesítéssel rendelkezik.

Többszörös világ- és Európa-bajnok, világcsúcstartó és a legeredményesebb szlovákiai parasportlövő.

Vinohrady nad Váhomban él, párja Milan Goleňa.