Otthon Sanghajban - Pavel Dvořák

Már nagyon várják. Az egyszerű emberek is úgy érzik, megmutathatják magukat a világnak, pont úgy, mint a 2008-as nyári olimpia vagy a két évvel későbbi sanghaji világkiállítás alkalmával

Korábban idegenvezetőként évente többször is jártam Pekingben, egyetemi tanulmányaim alatt pedig egy hónapot töltöttem a városban. Vegyes érzéseim vannak, az angolok azt mondanák: hate love relationship. Szeretem Pekinget, közben pedig néhány dolog miatt ki nem állhatom.

A pekingi taxisofőrök arrogánsak, és igyekeznek minél több pénzt kisajtolni az utasaikból. Mivel nincsenek elegen, visszaélnek a helyzetükkel. Sanghaj egy nemzetközinek mondható agglomeráció, ami miatt kissé sterilnek hat. Peking ezzel szemben jóval inkább kínai.

A Jackie Chan-filmek miatt. Jackie Chan már 10 éves koromtól nagy kedvencem volt, minden szülinapomra az ő filmjeit kértem, megvan a teljes gyűjtemény. Később kínaiul akartam megtanulni és kungfura járni, az utóbbira azonban nálunk sehol sem volt lehetőség. Így maradt a nyelvtanulás, egy magántanárhoz jártam Pozsonyban. Középiskolás koromban pedig szüleim beírattak a Védcölöp utcai nyelviskolába.

Igen, nehéz, én sem beszélem még túl jól. Lényegében egy egész életen át tanulja az ember.

Középiskolásként négy éven át tanultam a nyelvet, de nagyon lassan haladtam. Ráadásul folyamatosan cserélődtek az osztálytársaim, nagyon kevesen tartottak ki végig. Aztán az egyetemen fél év alatt behoztuk a lemaradást. Kétévi tanulmányok után, 2009-ben utaztam először Kínába.

Arra számítottam, hogy ezzel nem lesz gond, ehhez képest – a repülőgépből kiszállva – az volt az érzésem, hogy egy szót sem értek. Mintha nem is kínaiul beszéltek volna körülöttem az emberek. Két-három hónapig tartott, míg valamelyest belejöttem. Lett néhány helyi barátom, akik egy kicsit segítettek. Az első év vége felé már úgy-ahogy tudtam kommunikálni, de az még messze volt a kívánatostól.

Talán a magány és a csönd, egy erdei séta, ahol egyetlen lélekkel sem találkozik az ember. Ez Sanghajban elképzelhetetlen. Kína legnépesebb városában sosem lehetek egyedül, sem séta közben, sem pedig egy padon ülve. Nem arról van szó, hogy itt ne lenne nyugalom, csak mindenhol mindig emberek vannak.

A budmericei erdők csendje nagyon hiányzik.

Talán ha elutaznék délre, messzire a nagyvárosoktól... de nem fűlik a fogam egy ötórányi vonatozáshoz.

Igen. Ma otthon felejtettem a mobilomat, és azon gondolkoztam, megtörténhetne-e velem Sanghajban, hogy nem találok haza. Arra jutottam, hogy már nem. Még a számomra ismeretlen városrészekben sem tévednék el. Már egészen jól ismerem Sanghajt.

Mindig igyekeztem a lehető legközelebb kerülni a kínai emberekhez, megérteni a kultúrájukat, az országot, és a feleségemnek köszönhetően, aki kínai, ez egyre inkább valósággá válik.

Csak párat.

Konditerembe járok vagy csak egy fényképezőgéppel a kezemben járom a várost. Néha egyetlen fotót sem készítek, csak élvezem a sétát.

A youtube-os videók készítése, mert ebben a fényképezés és a kínai nyelv is benne van. Ebben teljesedtem ki. Szívesen tolmácsoltam vagy mutattam be a várost idegeneknek, de sosem éreztem úgy, hogy hosszú távon is ezt szeretném csinálni. De ahhoz, hogy célba érjek, ezekre is szükségem volt.

Jelenleg nem igazán működik, a határokat ugyanis lezárták.

Kínában jóval nagyobbak a társadalmi elvárások, az embereknek többet kell gürizniük a puszta megélhetésért és a sikerekért is. Másrészt mindent jobban meg is becsülnek. Ha nálunk valaki nem szeret dolgozni, általában nem veszíti el az állását, csak kicsit álcáznia kell a dolgot. Kínában viszont minden egyes állásra ezren jelentkeznek.

Kínában fertőzés esetén a zéró tolerancia elve érvényesül. Egyetlen fertőzött felbukkanása is elég ahhoz, hogy mindenkit izoláljanak, aki kapcsolatba kerülhetett vele, egészen addig, míg újra nullára nem csökken a fertőzöttek száma. A lockdown akár több tízezer embert is érinthet. Ilyesmit igen kevés országban engedhet meg magának az állami vezetés. A járványkezelés Kínának is komoly károkat okoz, hiszen a határok gyakorlatilag két éven át zárva voltak.

De igen, már nagyon szívesen hazalátogatnék.

2019 karácsonyán.

Kínai tolmács és fordító, egy utazási iroda tulajdonosa, fotográfus, az Úton Kínában (Cesty Čínou) videoblogok készítője.
Pavel Dvořák, az elismert történész és közíró fia.
Sinológiát és hispanisztikát végzett, 2012 óta Sanghajban él.
Kínai felesége van.
Tolmácsolt Hszi Csin-ping kínai elnöknek és – gyerekkori kedvencének, – az akcióhős Jackie Channek is.
Többek között Fang Fang Vuhani naplóját fordította szlovákra.