Kalandos múltja van sokak kedvenc téli desszertjének

A kuglóf legszembetűnőbb sajátossága a közepén lévő lyuk, melynek praktikus oka van. A viszonylag sűrű tészta miatt a kuglóf alsó és középső része könnyen megéghetne, ha nem lenne mód arra, hogy a hő egyenletesen átjárja. A középen található „kürtő” azonban segít, hogy a tészta minden része átsüljön, így a sütemény külseje ropogós, míg a belseje puha és omlós marad.

Bár a kuglóf pontos származása nem egyértelmű, annyit tudni, hogy az 1600-as években már ismerhették, valódi népszerűségére azonban az 1800-as években tett szert, különösen Közép-Európában élő középosztálybeli családoknál.

A franciák például Elzászt tekintik a kuglóf igazi szülőföldjének, ahol egy helyi legenda szerint a háromkirályok, miután Betlehembe indultak, egy turbán formájú süteményt adtak vendéglátóiknak, amely a kuglófra emlékeztetett. Az osztrákok egyenesen a saját nemzeti kincsüknek tekintik a kuglófot, szerintük Mária Antoinette vitte annak receptjét Versailles-ba, miután őt is elbűvölte a sütemény, hasonlóan I. Ferenc József császárhoz, akinek ugyancsak nagy kedvence volt a kuglóf, olvasható a Visiting Vienna cikkében.

A 19. század végére a kuglóf a társadalom szélesebb rétegébe is eljutott, míg a 20. században egyre több modern verziója jelent meg, és az édesség világhódító útjára indult. A kuglóf többféle változata lett ismert: mazsolát, diót, csokoládét, vagy épp aszalt gyümölcsöket tettek kedv szerint a tésztába, de a hagyományos, natúr változat továbbra is nagy népszerűségnek örvendtek.

A kuglóf képes alkalmazkodni az idő múlásához: míg az 1800-as években még csupán a hagyományos, élesztős tésztát használták, a 20. századra egyre több sütőporos változat terjedt el. A cserépedények helyett fém és szilikon formák váltották fel a klasszikusokat, amelyek sokkal könnyebbé tették a sütést. Így a különböző nemzetek saját hagyományaiknak, alapanyagaiknak megfelelően formálhatják a kuglóf receptúráját.