2026-02-01
Londonban találunk egy hidat, ami több száz évig lakóhelyül is szolgált
A lakóhidak ma már szinte mesének tűnnek, pedig évszázadokon át teljesen természetes részei voltak a városi életnek. A híd nemcsak átkelő volt, hanem utca, piac és otthon egyszerre. Ezek közül is kiemelkedett a régi London Bridge, amely a maga 282 méteres hosszával a világ leghosszabb lakóhídjának számított, és egykor szó szerint emberek százainak adott otthont a Temze fölött.
A kőhíd 1209-re készült el, részben II. Henrik vezeklésének részeként Thomas Becket canterburyi érsek meggyilkolása után. Már az első évtizedekben különleges szerepet töltött be: kápolna állt rajta, innen indultak a zarándokok Becket sírjához, később pedig egyre több lakó- és üzlethelyiség épült rá. Bár az 1212-es tűzvész porig rombolta, a hidat újra és újra felépítették, a 14. századra pedig már nagyjából 140 ház sorakozott rajta.
Mesteremberek, kereskedők, kocsmák és lakások zsúfolódtak össze a folyó felett, miközben alig maradt hely a közlekedésre. A 17. századi nagy tűzvészek újabb sebeket ejtettek az építményen, de a lakók még ekkor sem tűntek el: 1695-ben már több mint 550 ember élt a hídon.
A zsúfoltság végül közlekedési kísérletekhez is vezetett. Itt próbálták ki először a forgalom irányítását, és 1722-re a bal oldali közlekedés bizonyult működőképesnek – sokak szerint innen ered az angliai szokás. A 18. század közepére azonban világossá vált, hogy a lakóhíd ideje lejárt. Az 1756-os törvény felhatalmazta a várost az épületek felvásárlására és lebontására, az utolsó ház pedig 1761-ben tűnt el a London Bridge-ről.
Miután 1831-ben megnyílt az új London Bridge, az eredetit lebontották, majd 1968-ban egy amerikai üzletember, Robert McCulloch megvásárolta a maradványait. A Sixt szerint a kövek végül Arizonába kerültek, ahol a Havasu-tó fölött építettek belőlük új hidat. Így ért véget annak az átkelőnek a története, amely egykor nemcsak összekötött, hanem életet is hordozott London szívében.
